Az emberi jogok és az azok táptalaján kinövő emberi jogi fundamentalizmus sajátos európai találmány. A jogtörténetben jártasak persze erre a kijelentésre könnyen mondhatják, hogy az 1776-os virginiai nyilatkozat preambuluma volt az első jogi dokumentum, amely az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogairól beszélt. Ha azonban belátjuk, hogy az emberi jogok közvetlen előzménye a felvilágosodás és a kálvinista államfelfogás, az USA alapítói pedig szinte kivétel nélkül ebből a kultúrkörből kerültek ki, egyértelművé válik az is, hogy a Virginia állam alkotmányában megjelenő új szemléletet Európa exportálta az új világba.
Persze a XVIII. század végén kibontakozó eszmerendszer nagy utat járt be, mire az egyén élethez és szabadsághoz fűződő jogának deklarálásától eljutott napjaink emberi jogi fundamentalizmusához. A felvilágosodás ugyanis nem aratott osztatlan sikert, sőt az arra született konzervatív reakciók (pl. Burke vagy De Bonald) gondolatai a mai napig aktuálisak; a XIX. század elejétől pedig kibontakozott a nacionalizmus, amelynek eredeti gondolata köszönő viszonyban sem volt a manapság nacionalizmusnak nevezett eszmével. Mindezek ellenére a felvilágosult eszmék fokozatosan erősödtek a „nyugati” világban. Külön értekezések tárgya, hogyan fajultak az eredetileg az emberek egyenlőségét és a demokráciát hirdető tanok odáig, hogy a kisebbségeknek többletjogokat követeljenek, de a fordulópontot egyértelműen a második világháború szörnyűségei és az 1968-as események jelentették. A 70-es évektől vált uralkodóvá az a szemlélet, amelyben az egyéni szabadságjogok minden mást megelőznek, az állam elsődleges feladata pedig ezek biztosítása. Közösségek jogairól legfeljebb akkor beszélhetünk, ha az a közösség egy védelmezendő kisebbség, amelyet elnyom a „gonosz” többségi társadalom.
Ennek a felfogásnak az alapja az, hogy a többség a demokratikus intézményeken keresztül úgyis érvényesíti az akaratát, akár az egyén, vagy a védelmezendő kisebbség kárára is. Ha máshogy nem, akkor a négy- vagy ötévente esedékes választásokon majd olyan pártra szavaz, amelyik az ő véleményét képviseli a törvényhozásban. Ez azonban ideális esetben is csak részben lenne igaz, hiszen a modern demokráciák alapelve, hogy a törvényhozás nem mindenható, a hatalmi ágak szétválasztásán túl kialakultak azok a jogintézmények, amelyek éppen az aktuális hatalom korlátait hivatottak megszabni. Az angolszász terminológiában fékeknek és ellensúlyoknak nevezett intézményrendszer eleme például az alkotmánybíróság vagy az ombudsman. Még ennek ellenére is mondhatnánk, hogy alapvetően azért a többség hatalma érvényesül, hiszen az általuk választott képviselők választják az alkotmánybírókat és az ombudsmant is, azonban a XX. század második felében a nemzetközi színtéren is megjelentek olyan szervezetek, amelyek a nemzetállamok hatalomgyakorlását és így végső soron az őket megválasztó többség akaratát korlátozzák. Ezek legitimációja már végképp elszakadt a választói akarattól: azokat a nemzetközi szaktekintélyeket, akik az emberi jogokra hivatkozva Brüsszelből, Strasbourgból vagy éppen New Yorkból mondják meg, hogy egy nemzetállam vezetői mit tehetnek és mit nem, senki sem választotta.
A legnagyobb bajt mégsem a fentiek jelentik, hanem az, hogy az elmúlt évtizedekben kibontakozott az a tendencia, hogy a modern demokráciákban a (nagy) pártok folyamatosan balra tolódtak, ha úgy jobban tetszik, néppártosodtak. Jobboldali, sokszor egyenesen keresztény gyökerekkel bíró szervezetek tették magukévá az emberi jogi fundamentalizmus és a politikai korrektség eszméjét és sokszor a baloldali pártokat túllicitálva képviselték a különböző kisebbségek jogait a többségre hivatkozva. Azokat a pártokat, amelyek szembementek ezekkel a folyamatokkal, kirekesztették: szélsőségesnek és antidemokratikusnak bélyegezték. Ennek természetesen sok esetben megvolt az alapja, azonban találkoztunk olyan, a demokráciával nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen jelenségekkel is, mint amikor 1999-ben a „ demokratikus” európai államok megszakították a diplomáciai kapcsolataikat Ausztriával, mert a választásokon második legerősebb eredményt elérő Szabadságpárt kormányt alakíthatott. A hivatkozási alap természetesen az volt, hogy olyan mértékben sérülhetnek az emberi jogok, amelyet a „demokratikus közösség” már nem tűrhet el.
Persze nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a nyugati, demokratikus világ az emberi jogokra való hivatkozással avatkozott bele más államok belügyeibe.
A XX. század utolsó évtizedeiben rendre indultak háborúk az emberi jogok megsértése miatt a világ számos pontján. Az emberi jogokra való hivatkozás tulajdonképpen fegyver lett a Nyugat kezében, amellyel „saját” (például Ausztria vagy 2010 óta Magyarország) renitens országai és bármely más, a nyugati érdekekkel szembemenő állam megfegyelmezhető. De pontosan milyen alapon is?
Kanyarodjunk vissza oda, hogy az egész emberi jogi fundamentalizmus európai, de mondjuk inkább, hogy nyugati találmány. Néhány helyre sikerült (többnyire fegyverrel) exportálni, bár valljuk meg őszintén, hogy India, de még Japán demokráciafelfogása is nagyon messze van a nyugatitól, a világ nagyobb része azonban most sem demokráciában él. Soha sem hallottak az emberi jogi fundamentalizmusról sem, és köszönik szépen, jól megvannak nélküle. Könnyen lehetne persze azt mondani, hogy a „fejlett világ” nagy része az emberi jogok szilárd talaján nyugszik, ahol pedig nincs demokrácia, ott azért nincs, mert azok az államok „fejletlenebbek”, de majd ha ott is beköszönt a jólét, akkor ők is megértik, hogy ez az egyetlen út. Ezzel az a baj – azon túl, hogy Fekete-Afrikában belátható időn belül nem lesz jólét –, hogy nem tudjuk meghatározni a „fejlettség” jelentéstartalmát. Mert bár a felvilágosodás megalkotta a társadalmi fejlődés tanát – a hagyományok tisztelete helyett a haladást kell a középpontba állítani –, abban nincs egyetértés, hogy ez pontosan mit is jelent.
Ha egyszerűen azt mondanánk, hogy a gazdag országok a „fejlettek”, a szegények pedig „fejletlenek”, akkor abba ütköznénk, hogy vannak olyan országok, amelyek nagyon gazdagok és hallani sem akarnak demokráciáról meg emberi jogokról. Gondoljunk csak az arab világ olajhatalmaira, ahol akkora a jólét, hogy az még európai szemmel is elképzelhetetlen, viszont az ott élők egyenesen megvetik a nyugatias, egyéni szabadságjogok tiszteletére épülő szemléletet. Ezekben az országokban az iszlám jogrendszer, a saría alapján kezelik a jogokat, aszerint pedig a nők ki sem léphetnek a lakásukból férjük engedélye nélkül, a melegeket pedig az állam üldözi, egyes helyeken halálbüntetéssel fenyegeti.
Ha viszont a gazdagság nem azonos a fejlettséggel, akkor azt kell mondjuk, hogy egyes országok államfelfogása jó, másoké pedig rossz. Ezzel viszont szükségszerűen értékítéletet fogalmazunk meg: a nyugati civilizáció felette áll a többinek. Ilyet viszont az európai véleménymonopóliumot birtokló baloldali értelmiség szerint még gondolni is bűn, hiszen ahogy az emberek között nem lehet különbséget tenni, úgy a különböző országok és kultúrák között sem. Így azt sem lehet kimondani, hogy az iszlám kultúrából érkező emberek integrálása az európai társadalomba lehetetlen. Nem lehet őket közösségként kezelni, kizárólag az egyének szintjén szabad értékítéletet megfogalmazni. Akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy a muszlim országokból érkezők nagyon is közösségeket alkotnak, sőt párhuzamos társadalmakat hoznak létre. Akkor sem, ha ezek a párhuzamos társadalmak mindent tagadnak, ami nyugati, ami demokratikus.
Az Európában jelenleg (még) egyeduralkodó emberi jogi fundamentalizmus keretei között tehát feloldhatatlan azt a dilemma, hogy miközben az elmúlt évtizedekben a nyugati világ sikertelenül próbálta exportálni a demokráciát, most nagyon is sikeresen importálja az antidemokratikus közösségeket. Közben csak azt felejtik el, hogy ha a jelenlegi bevándorlási hullám következtében a jelenleg kisebbségben lévő muszlimok egyszer többségbe kerülnek, akkor mindenképpen felszámolják majd a nyugati civilizációt. Ehhez még fegyverre sem lesz szükségük, elég lesz választást nyerniük.
Végül tehát a demokrácia magát számolja majd fel, a saját játékszabályai szerint.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója