Térkép alapján nehezen találtam meg a keresett utcát a spanyolországi Tarragona városában. Mit tehettem mást, megkérdeztem három láthatóan helybéli asszonyt. Ők spanyolok, csak spanyolul beszélnek – válaszolták útbaigazítás helyett angol nyelvű kérdésemre. Ez a barátságtalanság nem jellemző a spanyolokra (katalánokra, baszkokra stb.).
Anyanyelvükön általában szívesen elmagyarázzák, hogyan menjünk egyenesen, majd a második utcánál jobbra… Jó, ha idáig értem. Némi elégtétellel tapasztaltam, hogy a csődben lévő magyar nyelvoktatást is alul lehet múlni: ezen a gyönyörű félszigeten alighanem nálunknál is kevesebben beszélnek idegen nyelveket. (A jómódú középosztály Angliában taníttatja gyerekeit angolra.) A barátságtalanságban azonban az az alapigazság is benne foglaltatik, hogy nem a csomagját húzó turista a „jó turista”, hanem az, akinek annyi pénze van, hogy a bőségesen rendelkezésre álló szolgáltatásokat (taxi, bérautó, csomagszállító stb.) is igénybe veszi.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem legalább egy középesen jó szállodára, nem túl drága étteremre futja, mert ez sem mindig volt így. Az Európai Unió egyik nagy vívmánya az utazás szabadsága. Különösen nekünk, akik életünk nagy részében – alkalmanként engedélyezett – útlevéllel is szorongva közelítettük meg a határt, nem tudhattuk, milyen meglepetéssel várnak az akadékoskodó határőrök, vámosok. (Kertész Imre írt erről nálamnál sokkal nagyobb írói erővel.) Most viszont hazafelé úgy szálltam föl a repülőre, hogy személyi okmányomat senki nem ellenőrizte. (Csak a jegyvizsgáló azonosította beszállás előtt a nevemet.)
Ha van hozzá pénzem, bármikor eljuthatok idegen országokba. Ahol persze – a 27 vagy 28 tagállamban is – idegen maradok. Igaz, barátom lánya évek óta Spanyolországban él, ahová nyelvtudással érkezett, alkalmazkodott a helyi szokásokhoz és az itthoninál jobban fizetett munkát kapott. Így talán már Barcelonában is otthon van, nem csupán Budapesten, ahol született. De ez az ő személyes sikere – egy nem könnyű úton. Ahogy ’56-ban korábbi osztálytársaimé sem volt felhőtlen, akik pénz, mobiltelefonok és mindenféle kapcsolatok nélkül érkeztek Ausztriába, majd onnan más országokba. Többségük érvényesült, megszokta a helyi ízeket, szép lakása van, de idegen maradt. Azt, hogy bárhol otthon lehessünk Európában, lehetetlenné teszi a nyelv, ami azonnal és határozottan tudatosítja idegenségünket.
Maradjunk egy mediterrán országban, ahol délután négykor még minden alszik. Az egymás mellett sorakozó vendéglőkben este nyolckor nem vacsorázik egy teremtett lélek sem (no, jó: esetleg egy-egy szabályszegő turista), mert annak később van az ideje. Másnap aztán tizenegy felé mozdul az élet, hogy a legnagyobb melegben az emberek ismét átadják magukat a sziesztának. Egyszerűen más az élet ritmusa, mint az otthoni. És majdnem mindenütt – délen és északon, nyugaton és keleten – más. Mások az ételek, italok. Más a mediterrán tengerből frissen kifogott hal és kagyló, más a türingiai hurka káposztával. Másként készül a vajas sütemény Bécsben és Párizsban. Másként öltöznek az emberek. Más az árukínálat, még ha az Adidas vagy a Samsung márkajelzés azonos is. Mások az épületek. Azok is, amelyeket évszázadokkal ezelőtt emeltek, és amit nem romboltak le az ott is dúló, de az ittenieknél valahogyan kevésbé pusztító háborúk. És azok is, amelyeket újonnan építettek – merész képzeletű mesterek.
Otthon érezhetjük magunkat – mondjuk – a katolikus templomokban, mert azonos a kenyér és bor misztériuma, mindenütt Krisztus testét vehetjük magunkhoz, ha ez fontos nekünk. Ám miközben egy szót sem értünk a misét bemutató pap szavaiból, idegen voltunk tudatosul. És akkor is, ha a templomot pusztán építészeti alkotásnak – művelődéstörténeti örökségnek – tekintjük, nem Isten házának. Aki kötelezően levetette már a cipőjét mohamedán mecset megtekintésekor, aki beszívta már egy buddhista szentély különös illatait, az érti, miről beszélek.
Miközben az itthoni a baloldal azzal érvel, hogy otthonunk Európa, Barcelonában a Sagrada Familia egyik falán a Miatyánkot olvashatjuk. Elővenném (e tekintetben még) működő latintudásomat, de az építész Gaudi életében latin nyelvű egyház templomában az Úr imája csak katalánul van kiírva. Némi iróniával azt mondhatnám: ahogyan Luther kívánta. A nép, a nemzet nyelvén. Emellett akár mondhatunk is egy imát, hogy a baszkok éppen ne robbantsanak annak világgá kürtölése végett, hogy baszkok akarnak maradni.
Nézzünk meg Walesben egy eldugottabb várat, és csodálkozzunk, hogy a falu lakói egymás között nem angolul beszélnek. Pedig mi azt tanultuk, hogy bárdjaik dalolva mentek lángsírba, mert elvették a nyelvüket. S lám, ki gondolta volna: ez a nyelv ma is él. A dublini kocsmákban pedig angolellenes ír szabadságharcosokat dicsőítő balladákat hallgathatnánk, ha nem kellene valakit megkérnünk, mondja el angolul, miről is szólnak. Szólítsunk meg valakit Flandriában franciául: biztosak lehetünk az elutasításban. Esetleg Malina Hedvig megveretése is eszünkbe juthat, de nem erről van most szó.
Európa a maga sokszínűségében Európa. És a brüsszeli hivatalnokokon kívül majdnem mindenki őrzi a maga saját „színét”, hagyományát. A világpolgár svéd is, aki tökéletesen beszél angolul és így mindenkitől elvárja, hogy megértse őt. A spanyol szállodaportás, pénzváltó, sőt a taxis meg is érti fizetőképes igényeit. De azért a múzeumi belépő nem anyanyelvi megvásárlásánál mindenkitől megkérdezik, honnan jött. Nyilván a statisztika kedvéért, ami a piacbővítési lehetőségekhez kell. Mert japánul érdemes „audio guidot” szerkeszteni, magyarul vagy lettül nem.
Idősebb angol úr szól bele a szálloda szép portársnőjével folytatott beszélgetésembe. A szomszéd sarkon van egy olcsó és jó vendéglő, ajánlja. Ne riadjak vissza a kínai (vietnami? koreai?) pincérektől, jó spanyol konyhájuk van. Másnap reggelinél igazat adtam neki, és megtudtam, amióta nyugdíjba ment, Spanyolországban él. Brexit? Nem érdekli. És a katalán függetlenség? Erre már összevonja a szemöldökét: túl sok bennük a nemzeti öntudat, mondja, de nem bonyolódunk bele. Barcelonában viszont mindez szinte tapintható, nem úgy, mint az üdülőtelepeken.
Vagy pláne Valenciában, ahol megint más a nyelv és a nemzeti hagyomány. Az utazó – különösebb fölkészültség nélkül is – elgondolkodhat. Ha a madridi kormány, parlament, alkotmánybíróság stb. ellenére Katalónia kikiáltja függetlenségét, mit kezd azzal Brüsszel? Viszont a láncreakciót indíthat el: követhetik például a baszkok. Ráadásul az ő nyelvterületük belóg Franciaországba is. Ezért a baszkok után jöhetnek a bretonok, akiket csak a jakobinusok véres terrorja tudott a francia kultúrába – részben – belekényszeríteni. Aztán ott van Flandria, Skócia, Bajorország, a Balkán stb. és ez bizony közel akkora – robbanás előtt álló – gondja az uniónak, mint az új népvándorlás.
Nem tudható – Trianon határozottan ellene szól –, de talán a kisállamok Európája jobban működne, mint a jelenlegi, ahol elvileg egyenjogú a luxemburgi törpeállam és a Német Szövetségi Köztársaság. Reményt keltő, hogy a hatvannyolcas anarchisták helyét nemzeti szellemű politikusok foglalnák el. Aggasztó, hogy túlságosan türelmetlenek lennének. (Mint a szlovákok vagy románok.) A Krím és Kelet-Ukrajna talán csak szélsőséges eset. (Még ha az országba ékelt orosz erőd miatti napi aggodalomban élő litvánok ezt érthetően nem egészen így látják is.)
Ha a különböző „hálózatok”, a Tanítanék Mozgalom, a pedagógusok ellenállása továbbra is sikeresen akadályozza, hogy az iskolák többet tegyenek a nemzeti öntudat alapjául szolgáló történeti ismeretek megtanítása és az irodalmi művek olvasása iránti kedv fölélesztése céljából, akkor egy széteső unióban nem sokra fogunk menni az „otthonunk Európa” típusú üres szólamokkal. Ettől még süket fülekre talál a pohár vízre vonatkozó magyar nyelvű kérésünk.
A szerző professor emeritus