Samuel P. Huntington, a civilizációk összecsapása és az új világrend ezredvégi felvázolója virágvasárnap környékén bizonyára nehezen lelt nyugtot a sírjában. Teória ritkán fordul át ilyen nyugtalanítóan praxissá, mint az övé. A kopt keresztényeket az ünnepi misén lemészároló iszlamista merényletek, amelyek Egyiptomban rendkívüli állapothoz vezettek, a civilizációs háborúság primer szintjét mutatták: amikor a népirtás egyértelműen vallási köntösben jelentkezik. Szinte ugyanabban az időben, amikor a magyar kormányzat is a holokausztra emlékezett, nehéz eltekinteni a globális statisztikától, hogy a vallási üldözöttek és áldozatok többsége manapság nem zsidó, nem is muszlim, hanem négyötödrészt keresztény. Európa ugyan újabban programosan el kívánja vagdosni két évezreden át éltető keresztény gyökereit, ám a muszlim fundamentalisták erről a friss fejleményről nem értesültek, vagy ha igen, nem óhajtanak tudomást venni róla. A huntingtoni szekunder szint épp ezért a politikai-civilizációs dzsihád, ami persze a radikális iszlám szemszögéből éppúgy vallásháború, csupán az ateista-szekularista szemellenző miatt látszik az Európai Unión belülről nézve politikai indíttatású merényletsorozatnak.
A stockholmi (londoni, berlini, nizzai) autós tömegmészárlások új generációs iszlamista merényletek, amelyekhez nem a gyűlölt nyugati civilizáció háborús innovációit (például a pokolgépeket) használják fel, hanem a békeidő technikai leleményeit: az autót, a furgont, a kamiont. A megelőzés szinte lehetetlen: ehhez minden ellopható járművet potenciális tömeggyilkos fegyvernek kellene tekinteni. Az áldozatkiválasztás sem célzott, hanem véletlenszerű: minél több hitetlen gyaurt a halálba küldeni. Miközben a nyugati balliberális értelmiség még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a népvándorlásszerű menekültáradat és az iszlám terrorizmus között nincs összefüggés, a konkrét esetek ezt rendre cáfolják. A stockholmi terrortámadást konkrétan olyan merénylő követte el, akit már ki is kellett volna toloncolni Svédországból, de erre éppúgy nincs meg a hatékony rendészeti technológiájuk (vagy kormányzati akaratuk), mint a németeknek.
A huntingtoni harmadik szint (amit annak idején még a fantáziadús szerző sem fejthetett ki) épp ezért az atlanti civilizáción belüli „végső harc”. A liberális kemény mag körömszakadtáig ragaszkodna a Soros-féle „nyitott társadalom” eszményéhez és folyamatos jogkiterjesztő gyakorlatához: ehhez pedig az szükséges, hogy egyszerűen ne vegyen tudomást a dzsihadista fejleményekről. S nem is vesz. Úgy tesz, mintha az utóbbi három évben is szakasztott úgy mentek volna a dolgok, mint azelőtt. Brüsszel szabad utat ad a főként iszlám bevándorlókat vonzó folyosóknak, bár arról nem beszél, hogy a szétágazó mellékágak már az egyre inkább felszorzandó kvóták infrastruktúrájának organikus részét képezik. A hivatalos migránsfogalomba eddig tartozó háborús menekülteknek a gazdasági és klímamenekültekkel való kibővítése pedig azt is nyilvánvalóvá teszi: ennek belátható időn belül így nem lesz vége, a szuicid folyamat a teljes önfeladásig tart.
Mindezek figyelembevételével a civil szervezetek átláthatóságáról tervezett törvény és a CEU-ügy körüli jól szervezett tiltakozáscunami e huntingtoni harmadik szint megnyilvánulása. Ugyan kit érdekel itt holmi tanszabadság meg akadémiai hókuszpókusz? Soros György eminens üzleti érdekeivel összhangban fel szeretné gyorsítani Európa totális civilizációs átformálását, ami szerintem nem történelmi bosszú, mert új hazájával, Amerikával is ezt szeretné tenni. (Más kérdés, hogy ebben épp falépítő politikai ellenlábasa, Donald Trump gátolja meg.) Budapesti egyeteme – papoljon bárki bármit a népvándorlást megelőző kor szépelgő elvei szerint tanszabadságról meg hasonlókról – a nyitott társadalom teóriájának szószéke, a nemzetállamokból felépülő Európa kivégzésének ötödik hadoszlopa. Európa érdeke is, hogy tudjuk: a trumpi Egyesült Államok a nevére veszi-e azt az intézményt, amely épp az ellentétét képviseli a washingtoni kormányzati filozófiának.
Ez más szint, mint amikor egy ideiglenes nagykövetségi ügyvivő hivatkozik a formális amerikai érdekekre. S az is információ, ha ezek az érdekek valóban felülírják az atlanti térség évszázados szövetségét: például ha Amerika hosszabb távon egy végzetesen meggyengített Európában gondolkodik.
Nem volna szívderítő fejlemény, ám mint tudjuk, a történelemnek soha nincs vége.