2017 nyaráról feljegyzik majd: ez volt az az év, amikor sorra dőltek a melegrekordok, megjelent a strandokon a fagylalttal töltött kürtőskalács, s a parlamenti ellenlábasok és válogatott ellendrukkerek legnagyobb bosszúságára rendben lezajlott a vizes világbajnokság. Az akut sportundorban szenvedő olimpiagyilkosok még rutinból rugóztak kicsit a milliárdokon, amelyeket lélekben ők szerettek volna valami egészen másra elkölteni, de aztán szembesülniük kellett a komor realitással: lehet, hogy abban a naptári évben tűnnek el végképp a politikai süllyesztőben, mint amelyikben üstökösként feltűntek a magyar valóság álmennyezetgyanús egén.
Az impotens ellenzék gyilkos belharcokat folytatott, és rápillantva a számukra nem túl biztató népszerűségi mutatókra, mindinkább a parlamenten kívüli politikai eszközökre fanyalodott: hosszú, forró ősszel fenyegetett. A forradalom remélt alanyai, a polgárok mindeközben meglehetős közömbösséget mutattak a fogcsikorgatva, nyögvenyelősen előkapart botránytémák iránt: ehelyett özönlöttek a vizes vébére, beleértve a vízilabdás öregfiúk iránt érzett nem lanyhuló szívszerelmet is.
A liberális értelmiség a jelek szerint a mai napig nem látszik felfogni: a sport a kultúra organikus része. Nem a lenézett prolik szórakozáspótléka, nem miniszterelnöki mánia, s még csak nem is az elmaradt háborúk halovány pótszere. Olyan velejárója a szűkebb identitásnak, amely nem iktatható ki finomkodó lenézéssel. S büszkék lehetünk egy világverő zongoraművészre vagy szimfonikus zenekarra is, de a sportnak az összemérhetőséget tekintve van egy hallatlan előnye: gólok, másodpercek, centiméterek. S a lelkesedés a jelek szerint nem köthető kizárólag a vízhez: éppúgy tudunk lelkesedni egy kiváló súlylökőnőnk vagy gátfutónk világraszóló érméért is.
Egy okos hatalom tehát akkor teszi jól, ha a kultúrát a szűkebb és tágabb értelemben is a szívén viseli. (Az okos ellenzékről nyilatkozzék valaki más.) Stadionokat és uszodákat épít, de színházakat is felújít. Nem engedi az enyészetnek a nemzet épített örökségét, a reprezentatív kastélyoktól a helyükön megőrzött tájházakig, a népi építészet remekeit is gondosan megmentve.
Támogatja a filmipart, de odafigyel arra is, hogy az írók nyaranta táborozhassanak és tanácskozhassanak, mint most éppen Tokajban az utolérhetetlen Arany János kultusza jegyében. És igen: áldozni kell akadémiára, nemzeti könyvtárra, irodalmi tehetséggondozásra is. Az olimpiarendezést közjogi furfanggal meg lehetett fúrni, de egy egészséges, lelkében erős nemzet önbizalmát megroggyantani sokkal nehezebb.
Jó persze szem előtt tartani, hogy a kultúrában és a sportban nincsenek végérvényes győzelmek: a rombolás erői soha nem adják fel a küzdelmet az építés erőivel szemben. S nem elég csupán a külhonból szervezett ügynökhadra mutogatni: akad összeszorított ajkú ellendrukker itthon is elég. Talán nem az arcvonalban támadnak, talán csak meghúzódnak használaton kívüli lövészárkok félreeső sarkaiban. Lemerültek, kibekkelik. S magukban fortyogva a minden addiginál kegyetlenebb bosszúállás módozatait tervezgetik.
Mentünk a Vajdahunyad vára felé, hogy a csónakázótóba telepített szinkronúszóversenyeket megtekintsük, s óvatlanul átvágtunk a ligetvédők cigánytáborán. Azokkal a tekintetekkel ölni lehetett volna. Nem is csoda: mi, békés és derűs polgárok belerondítottunk a romantikus indiánharcukba. Úgy érezték, mi hatoltunk be az ő területükre; holott fordítva van. Mi voltunk a gyűlölt ellenség, akik képesek az építés pártjára állni a liberális tespedéssel szemben. S valahogy a mi pártunkon volt a hosszú, forró nyár.