Iszlám pokol és öngyilkos merénylők eszmetörténeti megközelítésben
120 évvel a történelem leghíresebb vádirata után, amelyben Émile Zola emelte fel szavát Alfred Dreyfus kapitány hamis vádaskodás alapján történt életfogytiglani bebörtönzése ellen Félix Faure francia államelnöknél, Henri Boulad mostani vádözöne, amit A valósággal történő szembesülés címen tett közzé a Magyar Idők április 29-i számában, már nem egyetlen igazságtalanul meghurcolt személy védelmére kel, hanem az iszlám keresztényüldözés bűnös eltűrése ellen tiltakozik.
Írásomban a kereszténység XXI. századi fejlettsége egyik elemének – értelmezésem szerint kulcstényezőjének – a kibontásával szeretném visszaigazolni Boulad vádiratában tükröződő eszmetörténeti modelljét, de ebből olyan következtetést is levonni, amely az aggódó közvélemény számára jobban érhetővé teheti, hogy a terrorizmus vallási őrülete hogyan maradhatott meg a demográfiai erejével immár a kereszténység létszámát felülmúló iszlám rezisztens kórokozójaként.
„Vádolom a katolikus egyházat, hogy olyan »párbeszédet« folytat az iszlámmal, ami az öntetszelgésen, a kompromisszumon, és a kettősségen alapul. A »politikailag korrekt« elvének engedve, és azzal az ürüggyel, hogy nem szabad megsérteni a muszlim partnert, gondosan megkerüli a kényes és létfontosságú kérdéseket.” – írja Boulad. Tucatnyi vádlottja közt nemcsak a dzsihád mint kendőzetlen iszlám ellen emeli fel szavát, de szándékos hazugsággal vádolja azokat is, akik azt állítják, hogy a muzulmánok atrocitásainak nincs közük az iszlám lényegéhez. Vádolja a magukat emberijogvédőknek álcázva alantas gazdasági és pénzügyi érdekből kollaborálókat, a lelkiismeretlenül valóságferdítő médiumokat.
A szerző a vádlottlista hosszú során át jut el az ezer év előtti muszlim teológusokig, akik az iszlámot a mostani zsákutcába vezették, s hátterükben magával a Koránnal, ami döntő különbséget mutat a keresztény szent iratokkal szemben. Míg ugyanis a kereszténységnek előbb protestáns, majd évszázados késéssel katolikus szárnya is ki tudott bontakozni a szent iratok olvasatának „maradi és középkori felfogásából”, addig az iszlám dogmatizmus azzal, hogy „az Allah »nem alkotott« (vagyis örök, változatlan) szavaként felfogott Koránnal kapcsolatban megtilt minden próbálkozást az utólagos értelmezésre, az iszlám országokat a visszamaradottság és stagnálás állapotában tartotta”.
Kedves páter Boulad! Itt szeretném felvenni a fonalat egy döntő jelentőségűnek érzett, de Nyugaton súlyosan félreértett mozzanatra fókuszálva. Míg ugyanis a felszínes nyugati közvélemény a muzulmán túlvilágnak csak érzéki arcát, a paradicsomi élvezetek vízióját ismeri, vakfoltja van annak döntőbb részlege, az iszlám pokol mindmáig virulens magatartásformáló, ezen belül kegyetlenséget fenntartó (!) funkciójára.
Modern kísérleti pszichológiai kutatási eredmény, hogy a riasztó ingerek hatóereje nagyságrenddel intenzívebb a vonzókénál. Jól illusztrálta ezt egy tévéműsor, amely azt mutatta be, hogy a földkerekség több pontján egyöntetűen miképp képezik ki az emberek kínzására idomított pribékeket. Ezeket az (elő)embereket magukat is közel halálig kínozzák, hogy szocializálódjanak a kín és a rettegés „kultúrájába”.
A pokolrémisztéssel való magatartáskontroll a két ábrahámi vallásban már a kezdetektől sem állt azonos szinten, legdöntőbb különbségként azonban mégis a bennük hívők civilizálódásának történelmi folyamata távolította el őket. Az iszlámban a szadista találékonyság mindmáig változatos szenvedéseket mér a kárhozottakra: „Parázson kell állniuk, míg agyvelejük föl nem forr, fehérre izzott fémkoporsókba zárják őket; sárkányok mélyesztik tüzes karmaikat a szemükbe. […] A szakadék mélyén tűzóceán hömpölyög, s akinek a feje kibukkan belőle, azt az őrök buzogányütésekkel süllyesztik vissza a mélybe; a parton óriáskígyók és óriás skorpiók leselkednek, hogy megmarják az óceánból kikecmergők szemét, ajkát, nemi szervét. […] A pokol lakóinak többségét nők alkotják.” (Minois, 2012, 229.). Tehát a dzsihád fundamentalistái még ma is ugyanazt az intenzív rémületet érzik a pokol kínjai iránt, amit ezer évvel korábban a keresztény szentek is, például Clairvaux-i Szent Bernát vagy a keresztesek éreztek. Szent Bernát még így ír: „Iszonyodom a férgek marásától, a mindent felfaló tűztől.” Ugyanakkor a kereszteseket arra buzdította, hogy Krisztus iránti szeretetüket azzal mutassák ki, hogy lemészárolják a hitetleneket, eltüntetvén őket a Szentföldről. S a rémület által vezérelt keresztesek nem is haboztak: amikor 1099 nyarán sikerült bevenniük Jeruzsálemet, Józsué megszállottságával vetették magukat a város muszlim és zsidó lakóira, olyan kegyetlenséggel mészárolva le valamennyiüket, hogy (amint a kritikus egyháztörténet ma már bevallja) „abba még az akkori kor népei is beleborzadtak”. (Armstrong, 1997, 246.)
A kereszténységnek és az iszlámnak az erőszakhoz immár radikálisan különböző viszonya eltérő fejlődési folyamat eredménye. A vallásszociológus Michael N. Ebertz a német katolikus egyház „eszkatologikusprédikáció-termésének” 130 évéből vett mintáján (1860-tól 1990-ig) vizsgálta a pokol említésének alakulását. Azt találta, hogy ez szinte lineárisan zuhant gyakorlatilag nullára. Értelmezése: mivel a vallás már egyre inkább szabad választás, nem pedig beleszületés dolga, és a mai ember fogékonyabb egy civilizáltabb istenképre, ezért az egyház az örök tűzben égettetés képzeteit időközben már spiritualizálta vagy fel sem idézi.
Ferenc pápa például roppant visszafogottan kezeli a pokol témáját: „Mindvégig fennmarad annak veszélye – mondta 2015. október 4-én, Assisi Szent Ferenc-napi prédikációjában –, hogy a Krisztustól történő mind nagyobb elzárkózás miatt, aki a szegényeken keresztül tovább kopogtat szívük ajtaján, a gőgösök, a hatalmasok és a gazdagok végül önmagukat ítélik arra, hogy alámerülnek a magány örök örvényébe, amely a pokol.” Ez olyan éles elméjű fogalmazás, hogy a szegényektől elzárkózó gazdagok szociológiailag is érthető elmagányosodásához hozzátett örök jelző utalhat a túlvilági örök pokolra is.
Nem nehéz viszont belátni, hogy a mindmáig a túlvilági tűzóceán víziójától vezérelt fundamentalista muszlimok bőven termelik ki maguk közül az öngyilkos merénylők százait, ezreit, akik most közvetlenül fordítják vissza ránk, a keresztesek „jogutódaira” eme kitartóan megőrzött tudati szintjükön a saját vallásuknak a középkori keresztény fenyegetéssel azonos intenzitású parancsát: eltüntetni a hitetleneket a föld színéről. (Lásd a manchesteri, gyermekeket is célba vevő öngyilkos merényletet, s a hamar rákövetkező londoniakat.)
Kedves Boulad atya! A kopt keresztények elleni virágvasárnapi véres merénylet után született vádiratával Ön reményünk szerint visszhangra talál – Dreyfus ügyéhez hasonlóan – a népek világi és lelki vezetőinek lelkiismeretében. Annál is inkább, mivel a borzalom megrendülésén túllépve, Ön felkészült eszmetörténészként és a valós tapasztalatok feldolgozója gyanánt reális stratégiát kínál: „az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd helyett kezdeményezni és támogatni az iszlámon belüli párbeszédet és reformokat”.
Végezetül köszönjük bátorítását, amit nekünk, új honfitársainak adott, és amire jelen Dávid–Góliát-küzdelmünkben nagy-nagy szükségünk van: „Legyetek erősek és ne féljetek! Bár csupán egy egészen kicsi kisebbség vagytok most, de nemsokára többséggé váltok.”
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológiai szakának alapítója