A hazai ellenzéki heccmédia a meglehetősen modortalan, rosszkor és rossz helyen elmondott kozmopolita hitvallást úgy interpretálta, hogy a belga külügyér üzent, sőt beszólt a magyar kormánynak. Megannyi sorozatgyártott Szelestey Lajosként úgy vélték: ha valaki tőlünk nyugatabbra nyilvánul meg politikai kérdésekben, annak definíció szerint csakis igaza lehet.
Ez a programozott kisebbrendűségi érzés önmagában persze még nem indokolná a következetes hazafiatlanságot, sőt iparszerű hazaárulást – igaz, ha a haza fogalmát sikerülne a történelem lomtárába száműzni, ezek az alapvető jellemhibák is értelmezhetetlenné válnának.
A hétnapos filmfesztivál, amelyet dicséretes módon a magyar szabadságnak szenteltek, kedden ért véget – az ismert filmszatíra címével élve: ha kedd van, akkor ez Belgium. A magyar nagykövetség kulturális szolgálata kilenc filmet mutatott be. A belga közönség a Vendome moziban megismerkedhetett többek között Sándor Pál Szerencsés Dániel, Goda Krisztina Szabadság, szerelem, Gothár Péter Megáll az idő, Mészáros Márta A temetetlen halott és Bereményi Géza Eldorádó című filmjével.
A szabadság elvi alapon nem hagyhat hidegen egy liberálist, úgyhogy bizonyára nem csupán a diplomáciai bravúr játszhatott közre abban, hogy maga a külügyminiszter is beszédet tartott a szerdai nyitóünnepségen.
Annak rendje és módja szerint meg is dicsérte a magyar filmgyártást, kifejtve, hogy az már szinte a minőség garanciája, ha abból az országból érkezik egy film, amelyik a Saul fiát adta a világnak. Az előzmények és következmények viszonyát most ne boncolgassuk – örüljünk, hogy legalább valami kolompol egy kiművelt nyugat-európai főben a magyar filmművészetről.
Reynders szerint a forradalom alatt egy új menekültfront nyílt Magyarországról Nyugat-Európa felé. Figyelmeztetett rá, hogy mennyire fontos elmagyarázni a fiatal generációknak a szabadságharcok üzenetét. Mindehhez szükség van hősökre, de túlélőkre is, akik hitelesen tudják továbbadni a történteket – bölcselkedett, majd hozzátette: szerencsésnek tartja magát, amiért az egyik menekülttel, Lámfalussy Sándor közgazdásszal, az „euró atyjával” lehetősége volt együtt dolgozni.
Idáig nem is volt semmi probléma, ha a külügyminiszter nem gondolta volna úgy, hogy az ünnepi alkalmat kihasználva át kell eveznie az aktuálpolitika vizeire. Szerinte most is hasonló a helyzet a világban, mint amikor Európa nyugati felét szaggatták háborúk az elmúlt évszázadban. Ez, mondjuk, egy laza átkötés: kelet és nyugat, háború és szabadságharc. Persze itt is, ott is lőnek, és valóban háborúztunk is a szovjet megszállók ellen. Ekkor dobta be a megnyitott határok metaforáját. Szerinte különösen akkor fontos a migránsok befogadása, amikor háborúk dúlnak Ukrajnától Szírián át Irakig, és emberek milliói érkeznek Európába. Milliók, nem ezrek.
Reynders két évvel a magyar forradalom után született, politikai pályafutása imponáló, bár óvatosságra inthet bennünket, hogy számos helyen ölelkezik a karrierje Guy Verhofstadtéval, akinek árnyalt történelemszemlélete szerint körülbelül Orbán Viktor a patás ördög.
Verhofstadt lett uniós részről a Brexit főtárgyalója, ennélfogva az elemzők már arról beszélnek, hogy a brit kiválás – népszavazás ide vagy oda – talán valamikor a húszas években lesz esedékes. A hatékonyság és a politikai felsőbbrendűségi tudat e termékeny feszültsége bizonyára számos önfeledt pillanattal ajándékoz még meg bennünket a következő években; de most maradjunk csak a belga párhuzamnál.
Elképzeltem, hogy Szijjártó Péter belga filmhetet nyit meg, és engedve kósza asszociációs késztetéseinek, keresetlenül afelé kanyarítja a szót, hogy néha hasznos elszámolni a történelmi rekordot döntő népirtásokkal és visszaadni a rablott holmit. Belgium mai roppant gazdagsága – így áttételesen Reynders színvonalas taníttatása is a Liége-i Egyetemen – ugyanis szoros összefüggésben van II. Lipót belga király eredeti tőkefelhalmozásával, midőn nemcsak kifosztotta Belga Kongót, hanem kiirtott másfél-két holokausztnyi afrikai őslakost is. (Ez nem relativizálás; ezek abszolút számok.)
A liberális Belgium azóta sem sietett történelmileg meakulpázni, töretlen a nagy királyuk tisztelete, áll a szobra is, a felhalmozott tőkét pedig többek között arra fordítják, hogy hol magyar, hol muszlim menekülteket fogadnak be. Szijjártó persze – belga kollégájával ellentétben – nem osztogat körmöst a jutalomkönyv-osztogatáskor: bizonyára nem elég liberális ehhez.
Megér azonban egy misét, hogy ez az ötvenhatos menekültpárhuzam megáll-e 2016-ban.
Képzeljük el azt a hatezer magyar forradalmár menekültet, amint úgy viselkednek, mint a mai „háborús” üldözöttek! Már a kezdetek kezdetén hibádzik az összevetés, hiszen nem illegálisan törtettek át az európai határokon, hanem szépen és türelmesen megvárták a traiskircheni táborban, hogy alaposan és bölcsen megfontolva kiválaszthassa őket Belgium.
Nem kezdtek el csoportosan belga nőket erőszakolni, határzárat bontani, köveket hajigálni, gumiabroncsot gyújtogatni, kórusban üvöltözni, kamionsofőröket megállásra kényszeríteni és szabadon fosztogatni, saját bandatörvénykezést bevezetni, hanem igyekeztek beilleszkedni, mai szóval: integrálódni. Nem halmoztak fel fegyvereket, nem folytatták Brüsszelben a budapesti harcokat, és főképp nem öltek ártatlan belgákat, és nem robbantgatták fel a metrót sem. Az épp ünnepelt magyar forradalom arculcsapása tehát, ha a hatvan évvel korábbi és a mai menekültkérdést akár egy filmhétmegnyitó erejéig is egy lapon említik!
Nem ártana pedig törődni picit a magyar érzékenységgel, mert sehol nincs lefektetve, hogy a potenciális menekültáradat mindig csak kelet–nyugati irányú lehet.
Ha a klímaváltozások felgyorsulásával, a tengerszint emelkedésével Belgium nem győzi majd a holland menekülteket befogadni, bízvást számíthatnak a sokat leckéztetett magyarokra.