A megértés ebben az esetben a megfelelő válaszintézkedések alapfeltétele. Az alábbiakban néhány olyan, a magyar médiában gyakran elhangzó kijelentést vizsgálok meg, amely az eddigi tapasztalatok szerint biztos zsákutcát jelent a vallási eszmék szélsőséges értelmezésében gyökerező terrorizmussal szemben.
1. Amennyiben kijelentjük, hogy a radikális, dzsihadista iszlamizmus valóság, azzal az iszlámot sértjük. A radikális iszlamizmus az iszlám egy lehetséges olvasata. Az iszlámban, és különösképpen a szunnita iszlámban, nincs egyházi szervezet és nincs hierarchia sem. Tehát nincs olyan vallási vezető, akinek álláspontja referenciaként szolgálhatna. A vallási nézetek terén káosz uralkodik, amit az eltérő irányzatok képviselői egymás kiközösítésével oldanak fel. A valláson belüli sokszínűség pedig lehetővé teszi, hogy a hitetlenek (köztük a más meggyőződésű muszlimok) kiirtására törekvő dzsihadista szalafiták az iszlám egyik törvényes ágaként jelenjenek meg a világtörténelem porondján. Lehet arról vitatkozni, hogy az Iszlám Állam fatvái legitimek-e vagy sem, ám a lényegen nem változtat: fatvaként, azaz vallásjogi véleményként definiálják, és vannak, akik annak is tekintik őket. Az Iszlám Államtól elhatárolódó vallásjogtudósok egy része rivális radikális szervezetek tagja, a mérsékeltek pedig nagyvonalúan állítják, hogy a szervezet irányvonalának semmi köze az iszlámhoz – pedig van. Csak éppen annak VII. századi formájához.
2. Létezik szekuláris iszlám. Valóban élnek Európában olyan muszlim származású értelmiségiek, akik úgy vélik, az iszlám spirituális üzenete elég erős és eredeti ahhoz, hogy önmagában is, a környező világ iszlamizálása nélkül is megállja a helyét, ők azonban egy eleddig elszigetelt, utat törő kisebbség peremre szorított képviselői. A többség nem így vélekedik. Ehhez elegendő felkeresni azokat az angol nyelven is olvasható, „fatvagyáraknak” nevezett weboldalakat (például az islamopediaonline.org), amelyek a nyugaton élő muszlimok által felvetett kérdésekre adott válaszokat, vallásjogi véleményeket tartalmazzák. Már a kérdésfelvetésekből is világossá válhat számunkra, hogy az iszlám nem pusztán vallás, hanem egy politikai, gazdasági, társadalmi rendszer, amely az élet minden problémájára igyekszik konkrét válaszokat adni, s amely előirányozza e válaszok gyakorlati megvalósítását az emberi lét minden területén, a magán- és a közszférában egyaránt. Valami más is különös lehet számunkra: a felvetett problémák többségét a szekularizált nyugati ember – még akkor is, ha vallásos – személyes döntésen alapuló lelkiismereti dilemmának tartaná. A vallásos muszlimoknak azonban ezek jogi kérdések, hiszen az iszlám a kereszténységgel szemben arra fekteti a hangsúlyt, ahogyan hiszünk, vagyis az életmódra. Az életmód azonban közügy, és nem magánügy. A vallás tehát alakító, formáló tényező, ami az iszlám természetéből adódó törvényszerűség, hiszen a világot nem lehet másként, csak a kinyilatkoztatott igazság szerint formálni.
3. Amennyiben kijelentjük, hogy háború van, a dzsihadisták retorikáját igazoljuk. A radikális, dzsihadista iszlám követőinek 2004 óta (akkor hozták nyilvánosságra Oszama bin Laden európaiakhoz szóló, az iraki invázió kapcsán írt nyílt levelét) Európa totális háború színtere, amelyben az állami és a polgári célpontok egyaránt támadhatók. Ezt követően az al-Kaida és az Iszlám Állam többször deklarálta, hogy Európát háborús ellenfélnek tekinti. A kijelentéseket terrorcselekmények, több száz halálos áldozatot követelő merényletek követték, a nyugat-európai vezető politikusok mégis vonakodnak beismerni, hogy Európa háborús célpont lenne. Ennek egyik oka, hogy a helyzet háborúnak minősítése a dzsihadisták narratíváját erősíti. Ez azonban olyan, mintha a biztonsági veszélyt valamiféle intellektuális szkanderezésnek titulálnánk. Talán meglepő, de a szélsőséges dzsihadistáknak indifferensek az európai kommentárok és nyilatkozatok. A pápa kinyújtott keze sem készteti őket nézeteik felülvizsgálására. Az ő narratívájuk adott, taktikájuk is kidolgozott, s az iraki invázió óta nem várnak ürügyre.
4. Nem egy ideológia s távoli központja ellen kell küzdenünk, a terrorizmus rendészeti kérdés. Az ideológiák erejét a posztmodern Európa komolytalannak tekinti. Ez azonban nem minden esetben érvényes igazság, sőt a hidegháború korában kontinensünk sem volt híján a szélsőbalos terrorszervezeteknek, mint például a Vörös Brigádok vagy a Baader–Meinhof-csoport. Végleges letűnésük csak a Szovjetunió bukásával következett be. A globalizáció korában a terrorizmus végképp elválaszthatatlanná vált a nemzetközi politikai folyamatoktól. A jelenségek összefüggéseinek tagadása kényelmes szűkítése a problémának, s a világpolitikai folyamatok miatt felmerülő esetleges felelősségérzet alól is mentesít. Általában könnyebb a tüneteket kezelni, mint a jelenség okát megszüntetni. A magát Iszlám Államnak nevező alakulat térben és időben is létező, körülhatárolható, azaz támadható entitás. Apokalipszist hirdető ideológiájuk erejét, amely pillanatnyilag a terrorizmus fő gerjesztője, csak az államukra mért csapással lehet megrendíteni. A kalifátust építő dzsihadista terror mint „politikai brand” másképp nem hitelteleníthető. Ez azonban a teljes megsemmisítést célzó szárazföldi csapásmérés nélkül kivitelezhetetlen. Ezt meg kell tenni, annak tudatában is, hogy a válasz nem fog elmaradni, az európai fronton zajló események intenzitása a közel-keletiével párhuzamosan erősödik majd. Európa passzív, az Egyesült Államok támogató semlegességével segítette a terrorállam létrejöttét. A frankensteini szörnyet pedig csak az pusztíthatja el, aki megalkotásánál is jelen volt.
5. Ahogyan lehet radikalizálni, úgy irányítottan, racionális ráhatással lehetséges „deradikalizálni” is. A nyugat-európai börtönökben bevett módszer, hogy a közel-keleti frontról hazatérőket úgynevezett deradikalizációs, azaz mérséklő vagy normalizáló programban próbálják jobb belátásra téríteni. Egy gyilkolást szentesítő ideológia iránti elköteleződés ellen azonban nincs kívülről diktált gyógyír. Léteznek ugyan bűnbánó terroristák, ám a jó magaviseletet gyakran újabb bűncselekmény követi. A meghasonlásra is van példa, amely azonban soha nem racionális, programszerűen levezényelt folyamat eredménye. Az észérvek gyengék az érzelmek és a sérelmek alapján kialakult meggyőződések ellenében. Újabban igyekeznek hangsúlyozni, hogy Salah Abdeslam és társai hedonista életet éltek, és nem voltak vallásosak. Ez minden bizonnyal igaz, ám mégis úgy vélték, hogy az Iszlám Állam dzsihadista ideológiájának szolgálatában értelmet nyer életük.
6. A magányos farkasok magányosak. Az elmúlt időszak muszlim radikálisok által elkövetett merényletekben – a globális dzsihád vagy az etnonacionalista szeparatisták, például a csecsenek esetében is – az elkövető tettének végrehajtásában és/vagy az azt követő menekülése során megkapta egy adott közösség támogatását, amelynek tagjai tisztában voltak az elkövető szándékával és a bűncselekmény természetével. Ezt jól példázza Abdeslam esete, hiszen négy hónapig aligha bujkálhatott volna közösségi támogatás nélkül. Továbbá az Európa ellen háborút hirdető dzsihadista nézetekkel szimpatizálás, tehát az állampolgársággal rendelkezők esetén a hazaárulás vádja mindazokkal szemben felmerül, akik Abdeslam letartóztatása ellen tüntettek, és a rendőrök munkáját akadályozták. E férfiak és nők az Európa elleni terrorizmust igazolhatónak találják és védelmezik. Ennek kimondása azonban még várat magára.
A dzsihadista terrorizmus többszintű probléma, és összetett megoldást kíván: az európai biztonságpolitikai alapelvek és gyakorlatok, valamint a szankcionáló jogszabályok felülvizsgálatát éppúgy, mint a támogató országokkal és ideológiai centrumokkal szembeni katonai fellépést és a bevándorlók kulturális integrációjával kapcsolatos világos követelményrendszerek kidolgozását.
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet