2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/harmadik-szelsoseg-kora-2505136/

A harmadik szélsőség kora

A fasizmus és a kommunizmus után a liberalizmus a következő totalitárius ideológia

A XXI. század egy új szélsőség, egy új egyeduralmi törekvés megjelenésével kezdődött el, amit liberalizmusnak nevezünk. De miért gondoltuk a XX. század végén, hogy túljutottunk a szélsőségek korán?

Azért, mert abból indultunk ki, hogy a politikai paletta Európában és a nyugati világban a bal-jobb tengelyre épül, tehát igazából két szélsőség, két totalitarizmus jöhet létre: a baloldali és a jobboldali. És ezek létre is jöttek: a marxizmusból kiinduló baloldaliság eleinte még viszonylagosan konszolidált szocialista, szociáldemokrata pártokat hozott létre, ám a lenini–sztálini bolsevizmus által a baloldal megteremtette a maga szélsőségességét: a Szovjetunióban 1917-ben puccsal kierőszakolt kommunista diktatúrát.

A másik oldal a két háború között szülte meg a szélsőséges változatát, részben az olasz fasizmus, de jellemzően a hitleri nácizmus formájában. Itt kell megjegyezni, hogy baloldal és jobboldal szélsősége között lényeges különbség van. A baloldalt meghatározó marxizmus ideológiájában ugyanis eleve benne rejlik az erőszak, a diktatúra lehetősége, sőt szükségessége, amelyet a munkásosztálynak kell gyakorolnia a kizsákmányoló tőkésosztály és polgárság felett. A marxizmus által ihletett baloldaliság tehát önmagában hordozta a totalitarianizmust, amely a leninizmus–sztálinizmusban lényegében a konkrét formáját találta meg.

Ezzel szemben a jobboldal legfontosabb szellemi hátterét a konzervativizmus, majd a XX. század elejétől kezdve a kereszténydemokrácia képviselte. Ez azért fontos, mert sem a konzervativizmus, sem a kereszténydemokrácia (és a keresztényszociális irányzat) nem hordozott önmagában olyan politikai, ideológiai tartalmakat, amelyek elővételezték, feltételezték volna a politikai diktatúra bármilyen szükségességét.

Ellenkezőleg, a konzervativizmus azzal, hogy a történelmileg kialakult és létező intézmények, normák, erkölcsiség és magatartásformák kikezdhetetlenségét és fontosságát hangsúlyozta, eleve elzárta annak a lehetőségét, hogy a konzervatív szemléletből bármilyen totalitárius irányzat muníciót merítsen. (A keresztényszociális irányzat pedig a vallási enciklikákból kiindulva ab ovo elítélt minden erőszakot és kényszerítést.)

Azok a jobboldali diktatúrák tehát, amelyek konzervatív és keresztény gyökereikre hivatkoztak – mint részben az olasz fasizmus –, mindezt csak eltorzítva tehették; amíg a baloldali ideológia alapjaiban benne rejlett a diktatúra szükségessége és elkerülhetetlensége, addig a konzervatív és kereszténydemokrata ideológiából ilyen politikai uralom nem következett. Az olasz fasizmus tehát a konzervatív és kereszténydemokrata szellemiség ellenére hozott létre totalitárius politikai rendszert és vállalt háborús szerepet Németország mellett.

Nem véletlen, hogy utóbbit, tehát a hitleri Németországban megvalósult totális rendszert a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) nevű alakulat hozta létre. S talán az sem véletlen, hogy a náci párt a sztálini vezetéssel szoros kapcsolatba tudott kerülni, és megtalálták – legalábbis egy ideig – a közös hangot. Ez az együttműködés a háború elején nem jöhetett volna létre, ha a náci párt a konzervatív és kereszténydemokrata gyökereket valósan és hitelesen vállalja.

A két szélsőséges diktatúra sorsa, bukásuk ideje és sorrendisége a háború kimenetelén múlott: a hitleri Német Birodalom elvesztette a második világháborút, s ezzel együtt elbukott a náci totalitárius rendszer is. A sztálini bolsevizmus viszont, mint győztes hatalom, megerősödött, és a kétpólusú világrendben megőrizte a pozícióit, egészen 1989–1991-ig, amikor is a Nyugattal szemben elveszítette a fegyverkezési versenyt és a gazdasági háborút.

Ekkor, a XX. század utolsó évtizedében egy világ konstatálhatta azt a tényt, hogy a „jobboldali” – a fenti fenntartásokkal együtt jobboldali! – után 45 évvel a baloldali totális rendszer is megbukott. A világ elég gyorsan levonta a következtetést: vége a szélsőséges diktatúrák korszakának, bekövetkezhet a békés, kapitalizmusra és demokratikus jogállamra épülő politikai korszak a XXI. században (Fukuyama tétele a történelem végéről is ezt az érzést tükrözte vissza).

Egyet nem vett figyelembe szinte senki: azt, hogy nemcsak a bal–jobb skála egyik és másik oldalán, hanem annak a közepén is van egy ideológia, amelyikről ugyanakkor senki sem képzelte volna azt, hogy totálissá tud válni. Annál is inkább, hiszen a liberalizmus – hiszen erről az ideológiáról van szó – az egyéni szabadságjogokból, a szólás és gondolat szabadságából, illetve a piacgazdaságból indul ki, s ugyan mi lehet ennél távolabb bármilyen totalitárius rendszertől?

És a lehetetlennek látszó képlet megvalósult: az eredetileg a skála közepén álló liberalizmus a XXI. század elejére olyan mértékben eltorzult, hogy elveszítette eredeti arculatát, s átfordult annak az ellenkezőjébe. Szabadság helyett szabadosság, pluralizmus helyett véleménydiktatúra, tolerancia helyett intolerancia a nem „liberálisan” gondolkodókkal szemben. A szabadversenyes kapitalizmus helyett a globálissá váló piac uralma az állammal és nemzetekkel szemben. A különféle – nem nemzeti! – kisebbségek jogainak elsődlegessé, abszolúttá tétele, a politikailag korrekt beszédmód kikényszerítése és erőszakos terjesztése; ezzé vált a XXI. században a valaha szebb napokat látott liberalizmus.

Nem belemenve a liberalizmus szélsőségessé válásának okaiba, arra hívom fel a figyelmet, hogy a modern történelem harmadik szélsőséges uralma jött létre, a bal- és a jobboldal után ezúttal a liberalizmus irányzata torzult el és vált totálissá. Ezáltal pedig minden olyan ideológia létrehozta „vészkorszakát”, amelyekre jellemző a hit, hogy a világot egy eszme szellemében gyökeresen át lehet, sőt át kell alakítani.

A liberalizmus eltorzulása, önmaga ellentétébe fordulása azért is különleges, mert eredeti, klasszikus változatában éppen a szabad véleménynyilvánításnak, a lelkiismereti, szólás- és vallásszabadságnak, a nézetek ütköztetésének, a toleranciának és a másféle vélemények elviselésének legnagyobb őrzője volt.

Valahai szellemiségét leginkább talán Voltaire híres mondása tükrözte, amely úgy szólt: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhassa.” A mai liberalizmus Voltaire-e ma már így fogalmazna: „Nem értek egyet önnel, s ha továbbra is hangoztatja nézeteit, teszek arról, hogy ön a háttérbe szoruljon, retorziók érjék, nevetségessé váljon és légüres térbe kerüljön.” A különbség elég látványos.

Amíg a klasszikus liberalizmus az egyének és a kisebbségek érdekeinek védelmét helyezte előtérbe a többség akaratával szemben, addig a mai „liberalizmus” a különféle, kiválasztott kisebbségek – nők, faji, etnikai, vallási kisebbségek, szexuális másságok – érdekeit a többség érdekei fölé helyezi. Vagyis a valahai jog- és érdekvédelemből uralom lett, a kisebbségek uralma, a vélemények szabad ütköztetéséből pedig kirekesztés és megbélyegzés.

És nem utolsósorban: a liberalizmusból illiberalizmus lett. Nem azok a demokráciák az illiberálisak, amelyek a népszuverenitás alapján álló többségi uralmat következetesen gyakorolják és a nemzeti érdekeket védik. Hanem az a liberalizmus vált illiberálissá, amelyik saját lényegét tagadta meg, és vált önmaga ellentétévé.

A szerző politológus

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!