Európa hangos Dimitrisz Avramopulosz migrációs biztos bejelentésétől, amelynek értelmében az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indít Lengyelország, Csehország és Magyarország – az Európán kívüli migránsok átvételét megtagadó három uniós tagország – ellen. Ugyanakkor csodálkozni is lehetne, hogy a Bizottság kivételt tett a negyedik visegrádi országgal, Szlovákiával. Hiszen Szlovákia 2015 szeptemberében Magyarországhoz, Csehországhoz és Romániához hasonlóan szintén a javaslat ellen szavazott a kötelező kvótákkal kapcsolatos döntés során, amelyet még számos terrorcselekmény végrehajtását megelőzően, a tagországok többségi szavazata alapján fogadtak el. (Az ekkor még a liberális Polgári Platform által kormányzott Lengyelország is megszavazta a javaslatot.)
Szlovákia meg Magyarország 2015 végén az Európai Unió bíróságán is beadványban támadta meg az összes uniós tagállamot érintő kötelező érvényű migránsbetelepítést. Ezen kívül Szlovákia miniszterelnöke, Robert Fico a visegrádi országok csúcstalálkozóin többször is hangsúlyozta a visegrádi együttműködés államainak egyöntetűen elutasító álláspontját ez ügyben. Mégis, semmi csodálkozni való sincs, ha figyelembe vesszük az uniós hatalmi szervek legkülönfélébb ügyekben tanúsított elképesztő következetlenségét.
nem a visegrádiak akasztják meg az elosztást
Az unió gyakorlatilag minden tagállama passzívan ellenáll a kezdetben 120 ezer fős, majd jelenleg már 160 ezer fősre növekedett migránstömeg átvételének, amely formálisan ugyan csupán veszélyeztetett országokból származó, a menekültstátust már elnyert személyekből tevődik össze, mégis, kulturálisan és általában vallásilag is idegen közegből származó emberek nagy csoportját jelenti. Mostanáig e létszámból összesen csak szűk 21 ezer főt sikerült szétosztani. A legfrissebb idei, június 9-i kimutatás szerint Ausztria és Dánia hivatalosan még senkit sem vett át az Ázsiából a balkáni útvonalon vagy az Afrikából Olaszországon át érkezettek közül. Ausztria, amely Németország „nyitott kapuk” (Willkommenskultur) politikájától fokozatosan távolodott el, idén májusban már csupán ígéretet tett alig ötven fő átvételére. Ezzel összefüggésben az egyik lengyel vezető politikai újságíró ironikusan jegyezte meg: „Juncker Európai Uniója olyan, mint a hadsereg, amelyben a parancsokat engedelmes Igenis! harsogással kell fogadni, végrehajtani azonban már nem szükséges azokat”.
Szlovákia úgy került ki a megdorgálandó országok köréből, hogy a múlt év második felében, amikor ellátta az unió soros elnökségi feladatait, „hatalmas” létszámban fogadott be Irakból menekült migránsokat, összesen 16 (!) főt. A már említett kimutatásból kitűnik, hogy Csehország szintén befogadott 12 menekültet, ugyancsak iraki keresztény családok tagjait. Vajon érdemi különbség lenne a 12 és 16 fő között? Különben pedig Németország is – amelynek a politikai vezetése (Angela Merkel kancellár) az unióban a leginkább támogatja a törekvést, hogy a hiányzó emberi munkaerőt destruktív módon nemzetileg, kulturálisan és vallásilag idegen tömegek behívásával biztosítsák – eddig hivatalosan csupán 870 főt fogadott be. A 160 ezer főnek ez alig 0,54 százaléka, vagyis a töredéke annak, ami mellett Németország 2015-ben elkötelezte magát. A visegrádi csoport országai esetében alkalmazott mértékkel mérve ezért eljárás alá kellene vonni Németországot és a többi tagállamot is, amint azt Jadwiga Wisniewska, a Lengyelországot jelenleg kormányzó reformkonzervatív Jog és Igazságosság párt képviselője hangsúlyozta európai uniós parlamenti felszólalásában.
Merkel megszegte a maastrichti előírásokat
Rendkívül figyelemre méltó meglátást tett közzé Hans-Olaf Henkel, az euroszkeptikus német párt, az AfD egyik vezető politikusa, az Európa Parlament képviselője, akivel a közelmúltban Anna Rybinska készített interjút a lengyel wPolityce.pl portálnak. Szerinte Lengyelország, Csehország és Magyarország eljárás alá vonása mindenekelőtt „az Európai Bizottság képmutatásának ordító megnyilvánulása. Nem emlékszem – mondta az euroképviselő –, hogy az EU eljárást indított volna Németország ellen az uniós jog megszegése okán, amikor az euró bevezetése után első alkalommal megszegte a maastrichti kritériumok egyikét, vagyis hogy a költségvetési deficit nem haladhatja meg a GDP három százalékát”. A maastrichti egyezményt más vonatkozásokban is „már legalább százszor megszegték. És nem történt semmi – folytatta Henkel –, most pedig hirtelen kiderül, hogy a menekültek befogadásának lengyel, cseh és magyar oldalról történő elutasítása milyen szörnyűséges szabálysértést jelent (…) Ez túl átlátszó és teljességgel következetlen ellenreakció.”
A riporternő kérdésére, hogy „akkor mégis miért szánta rá magát erre a lépésre az Európai Bizottság?”, a képviselő így válaszolt: „Ez a német kormány nyomására történt így. Berlin annyira elszigetelődött Európában az általa képviselt menekültpolitikával, hogy végül is rá kell kényszeríteni partnereire azokat a megoldásokat, amelyek számára előnyösek.” Hiszen „a francia kormány szintén nyíltan kifejezésre juttatta, hogy nem támogatja Angela Merkel menekültpolitikáját. Svédország lezárta a határait, amikor Németország megnyitotta a magáét (…) Egyetlen más tagállam sem akad az Európai Unióban, amely támogatná Berlin nyitott határ politikáját (…) A lengyelek, magyarok és csehek elleni kötelezettségszegési eljárás Európa Bizottság általi megindítása Merkelnek csupán a figyelemelterelést szolgálja Berlin menekültüggyel kapcsolatos magára maradottságáról.”
Az uniós állampolgárok nem kérnek a diktátumokból
A fenti véleményre rímel egy statisztikai felmérés, amelyet az ismert washingtoni kutatócentrum, a Pew Research Center végzett, és amelyet június 15-én frissen tett közzé. A tanulmány az Európai Unió számos országa lakosságának a hozzáállását mutatja be a kérdéssel kapcsolatban, hogy hová kellene tartoznia a menekültkérdésnek: az uniós hatalom vagy az adott ország saját kormányzati hatáskörébe? A lefolytatott vizsgálat eredményei szerint a nemzeti hatáskörben tartás mellett az uniós országok közvéleményének átlagosan 74 százaléka foglalt állást.
Nemcsak Magyarországra és Lengyelországra kell itt gondolni (ahol az eredmény 82, illetve 77 százalékos volt), hanem nyugat-európai országokra is. Franciaországban, Németországban, vagy Hollandiában szintén meglepően sokan, a vizsgált személyek hozzávetőleg háromnegyede ellenezte a központi uniós hatáskört. Saját államuk iránt a spanyolok, illetve az olaszok viseltettek a legkevesebb bizalommal (62 és 54 százalék), de még e két utóbbi esetben is ellenezte a többség, hogy országának sorsát a nemzetközi nagytőke érdekeit szolgáló, túlbürokratizált uniós hatalom kezébe adják.
A három visegrádi ország ellen intézett uniós támadás elemzését – még ha a lehető legtömörebben is – feltétlenül érdemes kiszélesített és történetileg elmélyített látókörbe helyezve elvégezni, vagyis a világpolitikailag és globálisan jelentőséggel bíró, Európa és a világ jelenlegi természetének a megváltoztatását célzó események rendszerébe helyezve értékelni.
Az utóbbi száz év harmadik – a kommunizmust és a fasizmust követő – totalitárius rendszer, a globalizmus más eszközökkel törekszik a földgolyó fölötti uralom megszerzésére, mint előzőleg a másik két irányzat. Nem nyíltan, tűzzel és vassal tör hatalomra, nem hatalmas, állig felfegyverzett hadseregekkel fenyeget, hanem számos ettől eltérő, kevésbé nyilvánvaló módon hódít teret, amelyekről bővebben is írtam a múlt évben könyv formájában megjelentetett tanulmányomban (Lengyelország és Magyarország a keresztény Európa védőbástyái a múltban és jelenben, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2016).
A globalizmus ereje az öncélúan felhalmozott pénzvagyon hallatlan erőfölényén alapszik, amelyet a nemzetközi nagyipar halmoz fel a hadiiparral az élén, és amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség (a bankok) rendszere mesterségesen további többszörösére duzzaszt. A hódítás módszerei: pénzügyi-gazdasági síkon kölcsönök kihelyezésével egész államokat adósítanak el, illetve politikailag és gazdaságilag függő helyzetbe hoznak; kulturális síkon a látványos, de esztétikailag csekély értékű tömegkultúra terjesztésével szellemileg sekélyesítik el a társadalmakat; erkölcsi téren igyekeznek elidegeníteni az embereket a vallás emberiességi vállalásaitól és relativizálják az értékrendet; a keresztény alapokon nyugvó Európát pedig más kontinensekről milliós nagyságrendben kivándorolni vágyó, kulturálisan és vallásilag idegen gyökerű migránsokkal igyekeznek elárasztani.
Ez utóbbi esetben a globalista pénzügyi-gazdasági elit céljai közel esnek az iszlám harcos (medinai) változatának szándékaihoz, amely már az Arab-félszigeten történt Kr. utáni VII. századi létrejöttétől kezdve az uralma alá akarta hajtani az egész földkerekséget. Ezt az arab-mohamedán inváziót első alkalommal 732-ben, Nyugat-Európa területén a jelenleg Franciaországhoz tartozó Poitiers városánál lezajlott csatában állították meg és kényszerítették meghátrálásra a Martell (Pöröly) Károly vezetése alatt álló frank csapatok. Az Európa elleni másik nagy iszlám hódítást 1683-ban Bécs alatt véglegesen feltartóztatták a Jan Sobieski lengyel király irányítása alatt álló keresztény seregek. Az Európa iszlamizálására indított harmadik nagy kísérlet jelenleg zajlik. Ezt a harmadik mohamedán inváziót a globalizmus saját szárnyaival igyekszik irányítani.
Európa nem tanul a történelemből!
Az iszlám erők most – a globalizmushoz hasonlóan – nagy hadseregek nélkül terjeszkednek, mert elegendő nekik az életüket mentő menekültek (főként Ázsia és Afrika iszlám vallású országaiból érkező) tömegei, ahol a nemzetközi nagytőkés hadiipar ellátja fegyverzettel mind a két harcoló felet, a harc minél további életben tartása végett. Ezekhez a menekültekhez csatlakoznak a jócskán túlsúlyban lévő gazdasági migránsok. Az Európa szívébe történő eljuttatásukat a globális elit helyi kiszolgálóhálózata irányítja és pénzeli.
E nagyon vegyes összetételű embertömegben bőven akadnak potenciális terroristák. Az idejött bevándorlók Európa egyre több részén – különösen a Balkánon és Nyugaton – otthonosan rendezkednek be, mintha már az iszlám befolyási övezetében lennének, a váratlanul bekövetkező terrorista merényletek pedig, amelyek az Iszlám Államhoz köthetők, ahhoz az illegálisan létező, vérengző Iszlám Államhoz, amelyet a nemzetközi fegyveres erők eddig nem tudtak, mert nem akartak legyőzni, a megfélemlítettség és tanácstalanság érzetét keltik a kontinens honos lakossága körében. A globalizmus hatalmasságainak a kezére játszanak az iszlámon belüli effajta destruktív cselekvések, ezért a nemzetközi gazdasági elit kihasználja és tovább tüzeli őket, hiszen – amint arról legutóbb Fricz Tamás is értekezett a Magyar Időkben – minél nagyobb Európában a káosz, minél inkább tetőfokára hág a destabilizáció, annál inkább növekszik az esélye annak, hogy a gyengülő Európa végre beadja a derekát a háttérhatalomnak, és elfogadja korlátlan uralmukat a földkerekség felett.
Ilyen széles síkon vizsgálva a történéseket, a visegrádi országok ellen indított támadás akár még jelentéktelen epizódnak is tűnhet. Ugyanakkor a visegrádi országok a fő ellenálló erőt jelentik a globalista hatalommal szemben, amely viszont arra törekszik, hogy az uralmának engedelmeskedő orwelli rendet valósítson meg szerte a világon, és ezért lép fel olyan erőteljesen és harsányan, függetlenül attól, hogy e támadásban egy szemernyi észszerűséget és következetességet sem lehet felfedezni. Ezzel összefüggésben az ostromolt országaink és nemzeteink részéről alapvetően fontos az egység további szilárdítása és civil mozgalmi erőinkkel alátámasztása. Ezen kívül feltétlenül szükséges az egység más országokra történő kiszélesítése, a nyugat-európai lakosság passzivitásból való felébredése, az ottani nemzeti érzelmű civilszervezetek aktivizálása, s nemzeti beállítottságú kormányok létrejötte.
A küzdelem hosszú lesz, és a globális erők részéről kíméletlen.
A szerző Magyarországon élő lengyel író és történész