Néhány hónappal ezelőtt egy interjúban a nemzetek Európájának lehetséges szerepéről szóltam. Egy magát szociáldemokrata napilapként definiáló balliberális (azaz inkább liberális, mint baloldali) sajtótermék hasábjain rögtön meg is jelent erről egy szörnyülködő írás, mondván, „Micsoda dolog a nemzetek Európájáról beszélni!”. Olyan újságíró írta, akinek gyomra a nemzet fogalmától úgymond hajlamos összerándulni, annyira szorong tőle. De legyen ez az ő baja.
Hiszen attól, hogy valaki a szuverén nemzetek közös Európai Uniójáról beszél, miért is tagadná meg Európát?
Most, amikor a német szociáldemokraták vezetője is úgy gondolja, a jövő Európájában az unió nem léphet a nemzetek helyébe, csak kiegészítheti őket ott és ahol a képességeiket meghaladó problémákban ütköznek. Kíváncsi lennék rá, vajon a balliberális kommentátorok miért nem rándultak ettől ösztönösen össze, miért nem ragadtak azonnal klaviatúrát? Pedig ők általában úgy értelmezik a demokráciát, hogy abba a tőlük eltérő vélemények képviselői nem férnek bele.
Persze írásomnak nem az a célja, hogy az egymás mellett elbeszélés medrében folytatódjék a párbeszéd. Sokkal inkább az egyes fogalomhasználatok tartalmáról kívánok pár szót ejteni. Ez legyen a kiindulóalap, hogy világos legyen, mi is a magunkfajták – a népben-nemzetben gondolkodó baloldaliak – álláspontja, s egyértelműen kiderüljön, mit és miért képviselünk ezekben a kérdésekben. Az egyesült Európa néhány jellemző jegyét az unió már ma is magán viseli. Egy ilyen Európa nem más, mint egy központi akarat által vezérelt, az egyes országok érdekeit – s különösen a népek választásokon kinyilvánított akaratát – semmibe vevő, elkülönült szervezet. Az egyesült Európa egy ilyen értékalapokkal rendelkező entitás volna.
Ezzel ellentétben a szuverén nemzetek szövetsége egy olyan Európát alkot, amelyben a szabad, autonóm országok közös érdekei jelennek meg. Azok az érdekelemek és értékek, amelyekkel mindegyik állam egyenként is azonosulni tud, s ezért csak és kizárólag ezek emelhetők uniós érdekekké. Nyilván ez utóbbi azt is jelenti, hogy a nemzetek nem Európa szolgálóleányai, hanem az európai adminisztráció van a szuverén nemzetekért. És nem csupán mint értékközösség, de a nemzetek valóságos érdekközösségeként is funkcionál.
Márpedig ha ez így van (ha így lenne), ez eleve kizárja (kizárná) a két- vagy többsebességű unióról szóló vitát, illetve azt a versengést, hogy ki az „európaibb” vagy a „legeurópaibb”.
Ma ugyanis több energiát fordítanak a brüsszeli mozdony sípjának működtetésére, mint Európa tényleges előrehaladására. Nem csoda hát, hogy a megoldatlan kérdések feltorlódnak, nő az unióval elégedetlen polgárok tömege. Teret nyernek a szélsőségek, a viták többsége pedig a nemzeti kormányok és az uniós bürokrácia között zajlik, mivel ez utóbbi a nemzetekétől elkülönülő, önálló politikai érdekeket képvisel.
Ezért az európai politika alakítóinak először is arra a felismerésre kell jutniuk a világban és a kontinensen zajló politikai változásokra is figyelve, hogy közös érdekek kialakítása nélkül nincs közös európai politika. Be kell látniuk, hogy nem mehetnek szembe a polgáraikkal s e polgárok által demokratikusan választott vezetőkkel.
Nem képviselhetnek tőlük elkülönült érdekeket. S mindezek mellett a bővítéssel párhuzamosan paradigmaváltásra is szükség van. Vagyis vissza kell térni az alapító atyák nemzetek közös érdekeit megjelenítő szándékához. Ezek a sürgős lépések nem spórolhatók meg, már amennyiben a világban is versenyképes Európát akarunk a következő évtizedekben.
Márpedig azt akarunk. Mondjunk valami biztatót? Hajrá, Európa!
A szerző miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke