A párizsi terrorcselekmények kapcsán a viták középpontjába került a kérdés, hogy háborúban áll-e Európa, és ha igen, ki az ellenség. A válasznak morális, humanitárius vetülete is van, hiszen hosszú távon és alapjaiban határozhatja meg, hogy miként tekintünk arra a megközelítően másfél millió emberre, akik a közelmúltban menekültként érkeztek a kontinensre.
Fontos észrevennünk a manipulációt, amely egyrészről minden kapcsolatot tagad a migráció és a terrorizmus között, vagy – és ez a másik véglet – egyenlőségjelet tesz a migránsok és a terroristák közé. E kérdés azonban könnyen tisztázható, ha az eddig rendelkezésre álló információk és a racionalitás segítségével közelítjük meg. Az európai gondolkodás erejét ugyanis az az évszázadokon át érvényben lévő fogalmi tisztaság adta, amelynek egyik vezérelve, hogy megállapításainkban használjuk az arisztotelészi kategorikus szillogizmusokat. Egy egyszerű szillogizmus segítségével a következő megállapítást tehetjük: minden terrorista veszélyes. Van olyan migráns, aki terrorista. Tehát: van olyan migráns, aki veszélyes. A párizsi események fényében ennek megkérdőjelezése aligha lehetséges.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenekelőtt azt, hogy a befogadók és az érkezők közös érdeke a két kategória, a veszélyes és a veszélytelen elkülönítése. A racionalitás pedig azt sugallja, hogy az elsődleges, humanitárius kötelezettség éppen ez a különbségtétel, mert az ártatlanság vélelmének abszolutizálása mindkét félnek a kárára válik. A bizonytalanság és a gyanakvás ugyanis a radikalizálódás táptalaja, amint ezt világosan mutatja többek között a német szélsőjobboldal támogatottságának megkétszereződése (a 2013-as szövetségi választásokon elért 4,7 százalékról 2015 októberére 8,5 százalékra emelkedett), valamint a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Front növekvő népszerűsége, amely Franciaország egyes régióiban megközelíti a 40 százalékot.
Amennyiben az európai vezetők nem ismerik fel a radikalizálódás súlyát, az Iszlám Állam kezére játszanak, amelynek célja, hogy Európa belső törésvonalai mentén hulljon darabokra, gyengüljön meg. De miként a migránshullám eszköz a radikális dzsihadizmus számára – és ebből a szempontból lényegtelen, hogy bejuttatja-e harcosait, vagy csupán visszajuttatja őket a térségbe – az „Iszlám Állam” maga is eszköz abban a tervben, amelynek célja a Közel-Kelet és Európa gazdasági, társadalmi és politikai szétzilálása. A népvándorlás mint jelenség tehát a radikalizálódás eszköze, és ellenség, már amennyiben egy folyamat megszemélyesíthető. A migránsok közül ugyanakkor csak azok Európa ellenségei, akik Európát jelenlegi formájában ellenségüknek tartják. Kiszűrésük tehát létfontosságú. A migránsáradat megfékezése feltételezi a másik eszköz, az Iszlám Állam elleni sikeres harcot. Az eszközök kiiktatásával párhuzamosan ideje lenne megnevezni, hogy kinek és miért áll érdekében az unió meggyengítése. A háborút ugyanis nem azok deklarálták, akik valóban vívják. A megnevezés nem az elemzők, hanem a felelős politikusok dolga.
Ám ehhez egy másik frontot is meg kell nyitni: az irracionalitás, a felelőtlenség és a tartalmat nélkülöző, ám hangzatos ideológiák és képviselőik ellen. Az európai vezetők erkölcsi felelőssége ez, éppen azok iránt, akik a pusztulás elől menekülve, valóban reményekkel és nem alantas szándékkal érkeztek a kontinensre.
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet