2017. november 21., kedd, Olivér napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/gyurcsany-halalos-olelese-2448967/

Gyurcsány halálos ölelése

Az MSZP lecsúszásával párhuzamosan a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció 6-8 százalék körüli szintre jött fel, tehát a két párt között immáron csak két-három százalék van, vagyis már-már azonos súlyú pártokról beszélhetünk.

Azok, akiknek még a fülében cseng az őszödi beszéd, és azok, akik még jól emlékeznek a 2006. október 23-i brutális rendőrattakra, amelynek során békés járókelők közé vágtattak lovas rendőrök, gumilövedékekkel lőtték az embereket és a földre teperve rugdosták őket, nehezen veszik tudomásul, hogy Gyurcsány Ferenc még mindig a magyar politika színpadán van.

De itt van, mi az, hogy, nagyon is!

Sőt úgy tűnik, lélektani fordulóponthoz érkezett el a baloldal: Botka bukása óta az MSZP mintha tudomásul venné, hogy immáron nem ők a vezető erő, nem diktálhatnak a továbbiak­ban. Mindez annyiból teljesen érthető, hogy Botka László irányítása alatt egy szemernyit sem nőtt a szocialisták népszerűsége, sőt éppen az ő időszakának végére érte a pártot az a szégyen, hogy támogatottsága 10 százalék körüli szintre jutott, amivel visszaérkezett a kályhához, hiszen az első szabad választásokon, 1990-ben ért el hasonló eredményt.

Az MSZP lecsúszásával párhuzamosan a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció 6-8 százalék körüli szintre jött fel, tehát a két párt között immáron csak két-három százalék van, vagyis már-már azonos súlyú pártokról beszélhetünk. Nem csoda hát, hogy a legutóbbi hírek már arról szóltak, hogy a közös vagy koordinált jelöltállítás során megállapodtak a 60-40 százalékos arányban (bár naponta változik a helyzet, ez sem végleges megállapodás még).

De hogyan jutott idáig az MSZP, hogy képes volt önmagát letornázni Gyurcsány Ferenc színvonalára? Ennek véleményem szerint két fő oka van.

Az első és a legmélyebb ok, hogy az MSZP nem egy modern szociáldemokrata párt, hanem mind személyi állományában, mind stílusában, mind politizálásában megmaradt posztkommunista pártnak, ahol még mindig Kovács László és Lendvai Ildikó – valamint a párt körüli régi holdudvar – oszthatja az észt. A pártállam bukása után, az elmúlt 27 évben fokozatosan veszett ki a pártból az innováció, képtelenek voltak arra, hogy a XXI. század kihívásainak megfelelő programmal, koncepcióval álljanak elő. Az egyetlen politikus, aki valóban „újat” hozott, az Gyurcsány Ferenc volt, de ezt az újat úgy nevezték, hogy neoliberalizmus, kozmopolitizmus, multikulti, globalizmus, PC-beszédmód, az unió elitjének kritikátlan kiszolgálása.

A szocialisták Horn Gyula miniszterelnöksége alatt, 1994–1998 között még úgy-ahogy ellenálltak az állandó ­koalíciós partnerük, a liberális SZDSZ nyomásának, ám 2004-től, Gyurcsány puccsszerű hatalomátvételétől kezdve lényegében behódoltak a szabad demokraták szélsőséges liberalizmusának. Tették ezt azért, mert ideológia, koncepció, vízió tekintetében teljes egészében lemerültek és választottak maguknak egy proxi, vagyis helyettesítő ideológiát, amellyel mintegy elfedték a bennük már régóta uralkodó mélységesen mély ürességet.

Az SZDSZ 2010-es bukása és szétesése, illetve az ellenzéki lét idestova nyolc éve alatt egy jottányit sem jutottak előbbre, a szokásos és unalmas Orbán-gyűlöleten kívül semmilyen érdemi javaslattal nem tudtak a választók elé állni a mai napig sem.

Megjegyzendő persze, hogy a magyar szocialista párt nincs egyedül a problémáival, hiszen az európai politikai porondon válságban van a modern szociáldemokrácia; gondoljunk csak Franciaországra, ahol szétesett a baloldal. Németországban az SPD élete legrosszabb eredményét érte el, Olaszországban is gyengélkednek a baloldali pártok, de legutóbb például Csehországban szenvedett komoly vereséget az eddig kormányzó szociáldemokrata párt. A baloldal általános visszaesésének az általános oka – röviden – abban ragadható meg, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártoknak és az őket körülvevő holdudvarnak nincsenek érdemi válaszai a XXI. század teljesen új kihívásaira, törésvonalaira, beleértve ebbe a globális pénzügyi-gazdasági egyenlőtlenségeket és válságokat, illetve az Európára zúduló migrációt.

A másik ok a személyi feltételekben keresendő. Tény, hogy a rossz emlékű Gyurcsány távozása és a 2010-es súlyos választási vereség óta eltelt években az MSZP képtelen volt karizmatikus vezetőket kivajúdni önmagából, akik el tudták volna hitetni a választókkal, a közvéleménnyel, hogy valódi megújulás kezdődik a szocialistáknál. Ez persze lehet véletlen is, de inkább arra hajlok, hogy nem volt az, ugyanis az MSZP nem azt a képet mutatta magáról, hogy megújulásra kész és képes, hogy ebbe a pártba éppen ezért érdemes belépni tehetséges, ötletgazdag, vízióval rendelkező fiatal embereknek.

Erről a pártról sokkal inkább az jött le az elmúlt húsz évben a nyilvánosság számára, hogy ide elsősorban a jó kapcsolatokért, a meggazdagodás és a karrier lehetőségéért érdemes belépni – tehát szigorúan individuális célok, és nem nagy ívű elképzelések megvalósítása érdekében. Nem csoda hát, hogy az elmúlt hét-nyolc évben olyan emberek kerültek a párt élére, akik könnyen felejthetők. Gondoljunk Mesterházyra, Tóbiásra, de Molnár Zsolt, Harangozó Gábor, Harangozó Tamás és a jelenlegi frakcióvezető, Tóth Bertalan sem a karizmájával kápráztatta el a politika nagyérdemű közönségét. E nevekkel szembeállítanám Felipe Gonzalezt, Tony Blairt, Willy Brandtot, Francois Mitterrand-t, Gerhard Schrödert, de a legújabbak közül még Robert Fico neve is megemlíthető.

Mindez azért rendkívül fontos kérdés, mert a XXI. században a hagyományos ideológiák részben erodálódtak, részben hitelüket vesztették, részben olyan mértékben közeledtek egymáshoz (lásd az unió parlamentjében a baloldaliakat, liberálisokat és a konzervatív néppártiakat), hogy a választók már régen nem azért – vagy nem csak azért – szavaznak egy pártra, mert az például szociáldemokrata, kereszténydemokrata vagy liberális.

Egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig az volt a jellemző, hogy a többségükben hűséges pártszavazók (vagy ahogy a politológia mondja: törzs­szavazók) elsősorban azok ideológiája miatt szavaztak a pártokra, nem pedig azért, hogy ki vezeti a pártot. Mára ez gyökeresen megváltozott: a választók az ideológiák hiteltelenedése okán a személyekre figyelnek; arra, hogy a jelölt politikus, a párt vezetője mennyire hiteles ember, mennyire lehet elhinni róla, hogy képes egy országot jó irányba vezetni nem ideológiák, hanem a közjó megvalósulása érdekében.

Éppen ebből a szempontból szimbolikus az, hogy ki vezeti ma a szocialista pártot. Ő Molnár Gyula, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy hisz az MSZP 2018-as jó eredmé­nyében (szándékosan nem győzelmet mondtam, mert az irreális). Molnár Gyula szinte minden megnyilvánulásáról lerí, hogy már maga sem hisz az MSZP vezető szerepében a baloldalon, és alig várja a Gyurcsány Ferenccel való bármilyen kiegyezést, amely az ő és a pártja valamilyen szintű túlélését garantálhatja 2018 után. Molnárt némi bornírtsággal az EU elitjéhez, illetve a nyugat-európai politikai vezetőkhöz hasonlítanám, akik gyakorlatilag megadják magukat a migránsinvázió előtt. Molnár is megadta magát Gyurcsánynak.

Nagyon valószínű, hogy az MSZP és a DK előbb-utóbb megegyezik, és ehhez a kis liberális pártok – Együtt, PM, Liberálisok, MOMA – is csatlakozni fognak, míg az LMP és a Momentum járja tovább a maga útját. Igen ám, csakhogy mindez azt jelenti, hogy az MSZP jelentéktelen párttá fog zsugorodni, és nem elképzelhetetlen, hogy a 2018-as választások után Gyurcsány Ferenc valóban átveszi az irányítást a baloldalon, és a két párt újbóli összeolvadása is bekövetkezik (ismét összenő tehát, ami összetartozik).

Gyurcsány képtelen politika nélkül élni, ezért akárhány pofont adnak neki, ő újra és újra feláll, mint a keljfeljancsi. A hatalom akarása miatt felvállalja a rossz fiú szerepét is, ha kell; erkölcsi korlátai – ezt régóta tudjuk róla – nincsenek és nem is lesznek. Ebből következik legújabb lépése a határon túli kettős állampolgárok szerzett szavazati jogával szemben, ami bicskanyitogató ugyan, de tökéletesen illik Gyurcsányhoz.

Ugyanakkor nagyon veszélyes is: a Publicus Intézet felméréséből kiderül, hogy a megkérdezettek 57 százaléka (!) nem ért egyet a határon túli kettős állampolgárok szavazati jogával. Ez megdöbbentő adat, nem lehet félresöpörni. Gyurcsány tehát nem meggondolatlan, hanem kegyetlenül számító: újra – immáron sokadszor – az emberek sötét oldalára játszik, előhívja az emberekből a kisszerűséget, a szűkkeblűséget, az irigységet, a kádári rendszerből ittmaradt nyárspolgáriságot, az önzést. Ezért veszélyes és végtelenül romboló személyiség Gyurcsány: az erkölcsöket teszi tönkre – ha hagyjuk.

Amíg az ő keljfeljancsijátéka tart, addig hiteles és modern baloldal sem lesz Magyarországon.

A szerző politológus

Hirdetés

Kiemelt

Tovább szépül a Budakeszi Vadaspark

A tervek szerint bővítik a Budakeszi Vadaspark területét, ahol a látogatók megnyerése érdekében folyamatosan fejlesztenek.

Poszt-trauma

Ujhelyi nagyon meglepődhetett a kérdésére kapott válaszon

A legilletékesebbekhez fordult.

Ötven ostoba

A Ferencvárosi Torna Club most ­en­nyinél tart. Sok? Kevés?

A hitelesség és a HVG

Aki keveset gondolkodik...

Bokros agymenése

A MoMa ura már további három Orbán-ciklust is elképzelhetőnek tart!

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!