A Népszabadság internetes oldalán, a Nol.hu-n olvashatók Föld S. Péter „humorista” veretes szavai Bayer Zsolt barátomról – és amúgy mellékesen néhány civilről, miniszterről és közjogi méltóságról – visszafogottan balliberális, már-már gyurcsányi stílbravúrral, indulatmentesen megnyilatkozva, amely parlagias textusokat a szövegkörnyezetéből szükségképpen kiragadtam, ezúton kérek elnézést a decens polgári ízlésen messze kívül eső idézettechnikáért: „… a kurva anyját annak, aki kitalálta, hogy ezt a gecit kitüntessék. Annak is, aki jóváhagyta a kitüntetést. Annak is, aki rábólintott, átadta. […] És most kérem én is azt a kurva lovagkeresztet.”
Nos, ha bárkiben a jövőben ilyesmi esetleg felmerülne, én nem kérem. Nem emiatt a politikapótlékos műhajcihő miatt, amely oly ékes-szólóan bizonyítja a honi ellenzéknek és kontraszelektált értelmiségének a tartósan politikai impotens voltát, amoralitását, hazafiatlanságát, praktikus Európa-ellenességét. Helyzetelemzésre való alkalmatlanságát és notórius visszarévedését abba a múltba, amikor a levitézlett posztkommunista MSZP és a méltán elenyészett, önfelszámolt SZDSZ, valamint ezek kitartott „entellektüel” holdudvara határozta meg a közbeszédet, a kánont, a morált és az egzisztenciát.
Nekem nem miattuk, hanem két egyéb ok miatt nem kellene (köszönettel) a lovagkereszt. Egyrészt habár tudom, hogy például lapunk munkatársai közül is többen megérdemelten rendelkeznek ilyennel, a mentális jólétem miatt (én olyan vagyok, hogy ha bárkik is „fogják a ceruzámat”, nem tudok vele szabadon írni); másrészt kisded családom jóléte miatt (némi pénzmaggal járó szakmai díjat minden mennyiségben elfogadok).
Az az igazság: nem is nagyon figyeltem ezeket a díjakat, és néhány lovagkeresztes hölgy és úr személye visszamenőleg is villámcsapásként ért. Azt gondoltam és gondolom: az a nemzeti közmegegyezés lényege, hogy egyik kormány visszamenőleg ne bírálja fölül a másikat, díjazási ügyekben semmiképpen, mert akkor se vége, se hossza nem lenne a méltatlansági polémiáknak.
Ám mégiscsak megdöbbentő a kényes díjvisszaadók listája: jó páran közülük ha csöndben maradnak, bölcsek maradtak volna. Szerencsére ostoba szuicid ballib honlapok módszeres díjvisszaadó generátort működtetnek, megkönnyítve a rácsodálkozó tallózást. Midőn e sorokat írom, számuk már elérte a bűvös hetvenhetet. (Ki-ki döntse el, Illyés Gyula hetvenhét népmeséjére vagy Czakó Gábor hetvenhét rémmeséjére asszociál-e róluk.)
Akadnak, akik feltehetőleg egzisztenciális okokból rohannak a postára, ellenzéki politikusként keresve a kenyerüket, mint a PM-es Kaltenbach Jenő, a szadeszes Wittinghoff Tamás és Dióssy László vagy akár a gyurcsányista Niedermüller Péter: nekik ez jóformán pártfeladat. Bár utóbbi úrnak az európai parlamenti szereplése szelíd véleményem, szolid polgári megítélésem szerint messze kimeríti a – nem jogi értelemben vett – permanens hazaárulás fogalmát.
Rajk László már más eset: ő nemcsak SZDSZ-alapító, de művész is – lehetne némi (politikai) stílusérzéke. Nemrégiben azt nyilatkozta az Élet és Irodalomnak, hogy a gagyi egyenlő a fasizmussal. Most akkor mi van, ha az a meglátásom: nemcsak az SZDSZ, de ez a mostani visszaadósdi is maga a politikai gagyi? Nem is szólva arról, hogy Rajk olyan kétes társaságba keveredett, mint a hivatásos „ellenálló” és „gyermekbarát” Hanti Vilmos (aki nem pedofil, csak nem tud elég jól magyarul).
Visszaadta a keresztjét a szintén művész, az SZDSZ-frakciót megjárt Fodor Tamás, illetve Tamás Gáspár Miklós is; bár ő sokáig kivárt, megúszhatja-e az ostoba protestálást: talán érezte, hogy dús idézetcsokrot lehetne összeállítani az ő válogatott, szélkakas filozófiájú kiszólásaiból is, és e mustra a tájékozatlan polgárban a méltatlanság ökölbe szoruló képzetét kelthetné. Közgazdászok, politikai elemzők szerény véleményem szerint illetéktelenek stiláris kérdésekben. Galkó Balázs meg nyilván arra gondolt, mit tenne a helyében József Attila. (Hát nem ezt.)
Rózsa Péternek épp olyan Ezüst Ácsceruzája van, mint nekem: az építészeti ismeretterjesztés nagy alakjának tartom – de klubrádiósként a jelek szerint együtt csörtet a csapáson a csordával. Így az antiszemitizmust közvetlenül a rendszerváltozás után tematizáló, kirekesztő- és befogadóantológiát uszító célzattal szerkesztő Karsai László történésszel vagy éppen a Gulág-relativizáló Krausz Tamással, a történészek Moldova Györgyével, aki mindazok ellenére maradt meggyőződésénél, amit a világgal a létező marxizmus-leninizmus művelt. Mosonyi Aliz meseíró is nyilván azért csatlakozott a hadhoz, mert rájött: az egész kommunizmus mesebeszéd.
Nem csodálkoztam a rendszeres Népszava-szerző Ripp Zoltánon, sem a főszerkesztőn, Németh Péteren, aki a háttérben a szervezett akció egyik ötletgazdája lehet: ő már a Táncsics-díjat is visszaadta. Nem tudom, van-e még valamilyen díja, de a plecsnitársak kezdhetnek rettegni. Csodálkozom viszont, hogy Soros-lovagok is előfordulnak a büszke listán, így például az Open Society Foundations budapesti igazgatónője. Külön állampolgári elvárásom az államfőhöz, hogy neki akkor se tessék visszaadni azt a keresztet, ha netán később mégis visszakéri, amit most visszaküld.
Aki a nemzet osztatlan megbecsülését ilyen végtelenül primitív módon aktuálpolitikai aprópénzre váltja, méltatlanná válva az állami díjakra, soha többet ne kaphasson ilyet. Politikait se, szakmait se, művészetit se. Mielőtt megkaptam volna a József Attila-díjat, aláírattak velem egy papírt, hogy nem játszom politikai színházat, át fogom azt venni.
Ezt ki kellene egészíteni azzal: és a díjazandó nem is fogja visszaadni. Régebben ez az életfogytiglani díjazás természetes volt: Munkácsy Mihály Szent István-rendje például azért lehet ott a Nemzeti Múzeumban, mert az özvegye a festő halála után drága pénzen megvásárolta a Monarchiától. Különben visszaszállt volna a kincstárra, és akárhányszor újra kioszthatták volna, mint ahogy az számos esetben meg is történt. Ha már muszáj kitüntetéseknek lenniük, ez legyen az elv: a szellemi, nem pedig az anyagi létezés.
Persze ez esetben soha nem lehetne Kossuth-díjas Znamenák István színész-rendező, Juhász R. József felvidéki költő vagy Márton László és Garaczi László író sem. Utóbbinak különösképpen kínos lehet az ideológiai kötelező gyakorlat, elvégre az első Orbán-kormány alázta porig József Attila-díjjal. Falus András Széchenyi-díjas immunológus e tekintetben már hátradőlhet, de Hangai B. Artúr poétai álnéven publikálva nem reménykedhetne babérban. Semmiképp sem fosztanám meg azonban Pásztory Dóra paralimpiai bajnokot olimpiai életjáradékától: az nem díj; az jár a vitathatatlan teljesítményért. (Úgy tudni, még köztörvényeseknek is.)
Egészen más tészta Koltai Tamás kritikus és Ranschburg Jenő pszichológus esete, akik a sírból küldték vissza keresztjüket. Szerető családjuk ugyanis spiritiszta szeánszon kapcsolatba lépett velük, és megtudakolta tőlük, hogyan döntenek. Ferenc József idején ezt nem tehették volna meg, csak ha előbb perkálnak.
Amikor az ezredfordulón kiderült, hogy a Strasbourgig üldözött zámolyi romák között pedofil és gyilkos is van, önszorgalomból megírtam és közzétettem „negyven magyar értelmiségi” második, bocsánatkérő levelét a francia kormányfőhöz. A jelképes aláírók között – Esterházy, Nádas és a többi derék jogvédő mellett – az időközben elhunyt Vásárhelyi Miklós neve is szerepelt; és leánya, Vásárhelyi Mária akkor halottgyalázással vádolt. Kíváncsian várom ezúttal is megfontolt, kiérlelt állásfoglalását. Tényleg: hogyhogy neki nincs lovagkeresztje, amit visszaadhatna?
A végére hagytam a lovagkeresztes Vágvölgyi B. Andrást, a Nagy Imre-temetés sajtófőnökét (forradalmi emlékév van), a Magyar Narancs alapító szerkesztőjét, az Élet és Irodalom későbbi munkatársát. Ő az úgynevezett gonzó újságírás egyik meghonosítója. Ha jól értem, ez tudatmódosító szerek hatása alatt folytatott írásmódot jelent: az a gonzó, aki utoljára kidől a csoportos ivászatban.
Hunter S. Thompson az irányzat prófétája, aki Ernest Hemingway halála után az író ketchumi házából ellopta a jávorantilop-trófeákat, és a relikviákat csak a lelkifurdalásos özvegy, Anita Thompson juttatta vissza ötven év múlva. Vágvölgyihez kötődik többek között a „lófasz lesz itt, nem Európa” megfogalmazás (Élet és Irodalom), illetve az, hogy Orbán Viktor „a (politikai) gecizmus oltárképén a főalak” (Beszélő). Szintén a válogatott stílművészeket foglalkoztató Élet és Irodalomból való ez a pregyurcsányista gyöngyszem: „Ez a durva ebben a szájbakúrt országban, hogy egyszerre akar mindenki szűz maradni meg dugni is, és hozzá folyamatosan hazudik.”
Úgyhogy nem is olyan humoros Föld S. Péter a Népszabadságban: oda neki „azt a kurva lovagkeresztjét”!
A mértékadó ókori szakirodalom azt írja: az Ige testté lőn, vagyis a szó képes cselekedetté válni. A gyűlöletbeszéd ezek szerint gyűlöletcselekménnyé és nyilván fordítva is: a gyűlölködés gyűlöletbeszéddé. Hölgyeim és uraim, ez már nem laza liberális happening: ideje volna véget vetni neki. Üdvözlöm önöket a gyűlölködő lovagok klubjában!