Elismeréssel illethetjük a magyar kormánynak az illegális migrációt az ország területétől távol tartani igyekvő, eleddig eredményesnek mondható politikáját. Ugyancsak el kell ismernünk, hogy a Fidesz–KDNP-kormány sokoldalú, soha nem látott családtámogató és születésösztönző programmal igyekszik megfordítani a tragikus végkifejlettel fenyegető demográfiai tendenciákat. Ha azonban őszintén szembe akarunk nézni való helyzetünkkel, meg kell állapítanunk, hogy ez sajnos kevés.
Egy népcsoport, egy kisebbség, végső soron egy nemzet megsemmisülésének útjai a beolvadás, az elvándorlás és a születések elapadása. A veszélyeztetett közösségeket eltérő erővel ugyan, de általában mind a három sújtja. Míg Európa keresztény gyökerű kultúráját a kontinens nyugati részén az afrikai és ázsiai bevándorlók tömegeivel való elvegyülés semmisítheti meg, bennünket az ország demográfiai válsága sodorhat végveszélybe.
Saját házunk táján maradva látnunk kell, hogy legfeljebb kevéske időt nyerünk, ha egyelőre sikerül is a túlnépesedő muzulmán arab térség és a fékevesztetten szaporodó Fekete-Afrika Európára várhatóan egyre nagyobb hullámokban rázúduló emberáradatát magunktól távol tartani. Csak erős nemzet képes megvédeni önmagát, mi pedig, miközben az ostromlók száma rohamosan gyarapszik, évről évre egyre kevesebb, honvédelemre alkalmas fiatal férfival, valamint gyermekáldást elfogadni kész lehetséges fiatal édesanyával számolhatunk.
A nemzet jövőjéért aggódók egyetértenek abban, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meg kellene állítani a népességfogyást. Ennek egyetlen, tartós eredményt hozó útja van: elérni azt, hogy a női termékenység visszaemelkedjék legalább a 2,1/nő átlagos gyermekszámra, az egyszerű reprodukciót biztosító szintre. Nem érdemes irreális célokat kitűzni magunk elé. Már az is nagyszerű lenne, ha azt el tudnánk érni, hogy mondjuk 2030 táján álljon meg a szülőképes korú nők számának további csökkenése. Akkor talán elmondhatnánk, hogy megkapaszkodtunk a szakadék szélén.
Mit tegyünk, hogy fogyatkozó számú fiataljaink felvállalják a nemzetfenntartás felelősségét? Alapvető, hogy gyökeres fordulat, helyesebben szólva hangsúlyváltás következzen be a kormány társadalompolitikájában. Ideje szembenézni azzal a rideg ténnyel, hogy a tapasztalat nem igazolja azt az egyes demográfusok és szociológusok által ez idáig előszeretettel hangoztatott és sajnos a politikát is kicsit elaltató feltételezést, hogy a családalapító korban lévő fiatalok életterveiben ténylegesen célként szerepel az átlagosan kettőnél több gyerek, ami a népesség reprodukcióját amúgy képes lenne biztosítani. Azt pedig, hogy eredendően meglévő gyermekvállalási terveiket később feladják, a „körülmények kényszere” (a megfelelő anyagiak, a lakás, a gyerekintézmények hiánya stb.) okozza. A kormányzat feladata tehát az, hogy az akadályokat hárítsa el a szép tervek megvalósítása útjából.
A már gyermekeket nevelő családok korábban igen hátrányos helyzete örvendetes módon soha nem látott mértékben javult, de az olyannyira várt „többletgyermekek” csak nem akarnak megszületni. Az interneten tobzódnak a példátlan agresszivitású gyerek- és életellenes blogírók, kommentelők. Egy fiatal lány vastag filctollal írja a hasára, hogy „Húszmillióért se szülök!” Az eddigi, családokat támogató szükséges és helyes politika hátterében az a filozófia állt, hogy próbáljuk a válaszokat megtalálni arra a kérdésre, hogy a pároknak miért nem születik elegendő számú gyerekük, és próbáljuk a vélt vagy valós gátló tényezőket külön-külön, egymás után semlegesíteni. Az öncsalások, a féligazságok, a félrevezető hipotézisek dzsungeléből kilépve talán jobban tennénk, ha nem a körül kutakodnánk teljes erőbedobással, miért nincs az embereknek gyermekük, hanem inkább arra összpontosítanánk, hogy feltárjuk a motivációkat, hogy miért van.
Nem nagy rejtély ez. A miniszterelnök úr is tudja, hogy miért van öt gyermeke, a köztársasági elnök úr is, hogy neki miért van négy. Tudja ezt minden nagycsaládos mérnök, tanár és buszvezető, édesapa és édesanya. El is tudná mondani, ha megkérdezné önmagát, ha tőle megkérdezné valaki. Ebből a tudásból lehetne igazán építkezni. Lélektanászoknak szét lehetne szálazni a szülői példa, az erkölcsi nevelés, a gyermekkori testvéri közösség, a tudatos élettervezés, a jó párválasztás, az igaz szerelem, a házastársi hűség és szolidaritás, a szülői támogató háttér és igen, a manapság szégyellni való hazaszeretet és közösségi felelősségvállalás szerepét.
Aztán ezeket a szálakat szépen újra össze lehetne fonni és szőni lehetne belőle egy olyan magyar iskolarendszert, amely nemcsak tanít, hanem nevel is. Nemcsak a piac pillanatnyi igényeinek megfelelő munkaerőt képez, hanem jó jövendő édesanyákat és édesapákat is nevel. Olyan fiatalokat, akik tisztában vannak az egyéni döntéseik közösségi összefüggéseivel, többek között azzal is, hogy a magyar nemzet a következő évtizedekben olyan demográfiai helyzetben lesz, hogy a gyermekvállalást elutasítók még várhatóan sokáig nagy aránya miatt a fennmaradásunkhoz példamutató módon nekik nagycsaládos életformára kellene törekedni.
Enélkül sajnos nem fog menni.
Már csak az a kérdés, hogy az erőteljesen balliberális beállítottságú mai magyar pedagógus társadalom e nemes cél szolgálatát mennyire tekinti szívügyének. Tudjuk: míg oktatni ismeretek átadásával, addig nevelni leginkább személyes meggyőződéssel, példaadással lehet. Az erővonalak átrendezése és a pedagógusképzés gyökeres átalakítása nélkül teljesen kilátástalan dolog az ifjúság tudatállapotában, értékrendjében, a közszellemben komoly pozitív változást, a családok megerősödését és ezáltal a gyermekvállalási hajlandóság valóban jelentős növekedését remélni.
A szerző nyugalmazott tervezőmérnök