Nem tudjuk, hogy a phrügiai Gordion városában, ahol a helyiek első királyuk legendás csomóját őrizték, hogyan és kinek a költségén gyógyították a betegeket. De már akkoriban is rendeltek orvosok. Az egészségügy finanszírozása akkor sem lehetett egyszerű, s azóta csak bonyolódott: nem lehet egyetlen kardcsapással szétvágni, ahogy Nagy Sándor tette annak idején.
A hírhedt csomót szálanként lehet csak szétfejteni, és ebbe Magyarországon a rendszerváltás után minden kormánynak beletörött a foga, miközben az ellenzék fejére olvasta, hogy tehetetlen, indokolatlanul szűkmarkú, és felelős a hazai kórházakban és rendelőkben uralkodó áldatlan állapotokért.
Ki emlékszik még a MABI-ra, az OTI-ra és az SZTK-ra? És az OEP-re? Most már az utolsó betűszót is el lehet felejteni. Emlékeztetőül: az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat, amit most megszüntettek, az Antall-kormány hozta létre. Az volt a feladata, hogy a dolgozók által befizetett járulékból és a járulékfizetésre nem kötelezettek helyett a központi költségvetés támogatásából képződő Egészségbiztosítási Alapból folyósítsa az intézményeknek a betegek kezelési költségeit. (Nem az egész összeget, mert bizonyos kezeléseket, illetve a gyógyszerek költségeinek nagyobb részét a betegek fizetik.)
Lázár János egy május 5-i sajtótájékoztatón bejelentette, hogy „megbíznak egy magas beosztású szakértőt, hogy segítsen szétválasztani az OEP feladatait a Magyar Államkincstár és az Emberi Erőforrások Minisztériuma között. A feladatok nagy része, például a természetbeni ellátások kifizetése az államkincstárhoz kerül, a többi feladat pedig – egy vagy két lépésben – a minisztériumhoz.” Az OEP-et tehát szétdarabolják, július végéig, vagy ha nem megy ilyen gyorsan, az év végéig új intézményeket hoznak létre helyette. Bizonyos pénzbeli juttatások (a gyed, a gyes és bizonyos nyugdíjak) folyósítására máris új szervet hoznak létre, a Nemzeti Családtámogatási és Társadalombiztosítási Hivatalt (NCSTH).
Az egészségkassza szolgáltatásvásárlási funkciói, vagyis hogy miből álljon az államilag finanszírozott gyógyítási csomag, valamint az, hogy miért, mennyit fizetnek, és azt hogyan számolják ki, a szakminisztériumhoz kerülnek, egy helyettes államtitkár felügyelete alá. Ugyanide telepítik a gyógyszerbefogadásokkal, a szolgáltatók ellenőrzésével, az egészségügy adatvagyonának „értékesítésével” kapcsolatos feladatokat is.
A legújabb átszervezés fényében mindenesetre érdekes felidézni, hogy a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) ellenzéki résztvevői, köztük a Fidesz–KDNP egészségügyi szakpolitikusai 2006 és 2009 között az Gyurcsány-kormány által felszámolni tervezett OEP mellett álltak ki, és a Magyar Orvosi Kamara (MOK) most is mellette foglalt állást. Közleményében azt hangoztatta, hogy „az OEP megszüntetése nem egyszerűen egy intézmény végét jelenti, hanem egy olyan, évszázados tradícióval való szakítást, amely Magyarországot – társadalmi egészségbiztosítási rendszerét illetően – messze kiemelte a világ államainak sorából”.
Az OEP szétdarabolása, illetve az általános egészségügyi biztosítás körüli viták annyira bonyolultak, hogy egyszerűen nem jönnek át a közvélemény ingerküszöbén, ezért politikai érvként nehezen hasznosíthatók. Az ellenzéki pártok képviselői, akik a NEK legutóbbi ülésén fejtették ki véleményüket, csak azt hangoztatják, hogy a kormánynak emelnie kell az egészségügyre fordított közkiadások értékét, amely szerintük nem lehet kevesebb a GDP 6,5 százalékánál. Éger István, a továbbra is működő és rendszeresen ülésező MOK elnöke közölte: ez 500-600 milliárd forint pluszt jelentene, ami a jelenlegi gyógyító-megelőző ráfordítások több mint fele, egyes számítások szerint 70 százaléka. Ezt az összeget kellene néhány év alatt, alapos tervezéssel visszatáplálni a rendszerbe.
Lehet, hogy az OEP amúgy meglehetősen költséges szétdarabolása annak az előjele, hogy a kormány még a 2018-as választások előtt több pénzt akar juttatni az egészségügynek a növekedésnek indult nemzeti jövedelemből? Ha igen, annak igazán itt az ideje, hiszen Magyarországon az egészségügyi kiadásokra fordított összeg arányát tekintve jócskán elmarad a visegrádi országok átlagától is.
Halaszthatatlan az egészségügyi dolgozók béremelése, az alapellátás átszervezése, a kórházak szerepének újragondolása.
Meggyőződésem, hogy az utóbbi során meg lehetne találni az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) üresen álló épületének újra egészségügyi célokra való hasznosítását is. Hadd tolmácsoljak egy idős, kiváló szakembertől, dr. Kertai Páltól hallott javaslatot. A Lipótmezőn kellene berendezni az Alzheimer-kórosok országos gyógyítási és gondozási központját, vagyis elsősorban neurológiai profillal kellene feltámasztani a más célokra alkalmatlan, így eladhatatlan, nagy múltú épületegyüttest. Tekintettel arra, hogy az Alzheimer-kór az átlagos életkor emelkedésével lassan népbetegséggé válik, és már ma kétszázezren szenvednek ebben a betegségben Magyarországon, a betegek száma pedig az előrejelzések szerint húsz év alatt megduplázódik, ezen a területen is lépni kell.
Mindez csak néhány szál a gordiuszi csomóból, mely fehér köpenybe burkoltan jelenik meg előttünk, és amellyel akárhány eddigi reform vallott is kudarcot, mégiscsak kezdenünk kell valamit.
A szerző újságíró