Varga Mihály tavaly megkötött egy olyan hosszú távú szerződést a gazdaság legfőbb szereplőit tömörítő munkavállalói és munkáltatói szervezetekkel, amely szerződést méltán lehet mérföldkőnek tekinteni a hazai gazdaságpolitika elmúlt negyedszázados történetében. Miért is?
Egyrészt, mert nem tűzoltásszerűen és ad hoc módon, hanem stratégiai szemlélettel nyúlt a gazdasági szabályozórendszerhez. Másrészt ezt az érintettekkel partnerségben tette. Harmadrészt, mert felmérte a következményeket, s számolt azok jótékony hatásával. Arra, hogy felmérte, legalább két bizonyíték is létezik.
Először is az, hogy a költségvetés összeállításánál a bevételekkel jól kalkulált. Feltételezte, hogy a bérnövekedés jelentős mértékben kompenzálni tudja az adócsökkentéseket. Másodszor pedig az is bizonyíték az előrelátásra, hogy egy bónuszt is beépített a megállapodásba, azaz számolt azzal az eshetőséggel, hogy idén, az év első kilenc hónapjában a hazai bruttó bérek növekedése elérheti a 11 százalékot, s ezért az eredeti megállapodás lehetőségét kibővítve, annak opcióját kihasználva további adócsökkentésre kérhet törvényi felhatalmazást az Országgyűléstől.
S bár a kampányidőszak közeledtével/beköszöntével ez a bejelentés nem kapott nagy visszhangot (a negatív hírek publicitása sokkal nagyobb), de egy negyvenmilliárdos – ennyit hagy a plusz félszázalékos járulékcsökkentés a gazdaságban – tehermérséklődés azért nagyon komoly dolog.
Az elsődleges hatás a munkáltatók helyzetének javulása, függetlenül attól, hogy a kevesebb elvonást új emberek felvételére, a meglévők bérének emelésére, esetleg beruházásra fordítják. A másik hatás legalább ilyen fontos. Noha a közvetlen haszonélvezők a munkáltatók, de a statisztika napnál fényesebben bizonyítja (ebben az évben eddig több mint 11 százalékos átlagos béremelkedés történt Magyarországon), hogy a pluszpénz előbb vagy utóbb, de lecsorog a munkavállalókhoz. Persze a piaci bérek emelkedése ennek csak az egyik előidézője, de fontos szerepe van a hazai bérek emelkedésében a közszféra (pedagógusok, egészségügyi dolgozók és több más szektor munkavállalóinak) központi béremelése is.
A harmadik a bruttó és a – mivel jószerivel nincs infláció, így szinte az azzal egyenértékű – reálbérek emelkedésére is ható lépés a csomag szerves részét képező minimálbér és garantált bérminimum emelése volt. A minimálbérnél 15, majd 8 százalékos emelés volt ez év elején, de a havi bérminimumnál ugyanez eléri a 25 és a 12 százalékos mértéket.
A bérek emelkedésének s az e mögött meghúzódó munkaerőhiánynak több pozitív hatása is van. Az egyik legfontosabb, hogy nemcsak az ekáer és a bevezetett pénztárgépek miatt, hanem a munkaerőhiány miatt is fehéredik a gazdaság. Javul a dolgozók érdekvédelmi pozíciója, mint ahogy azt számos példából (leginkább a Tesco-sztrájkból) jól érzékelhetjük. Nőhetnek a bérek, javulhatnak a munkafeltételek, s nő az esély arra, hogy a munkáltatók a túlóráknál és a munkaszervezéseknél ne tudják kiszolgáltatott helyzetbe hozni a munkavállalóikat.
A legalacsonyabb bérek központi emelése láncreakciókat szül, hiszen a bérarányokat valamennyire be kell tartani, s ezért emelni kell a közepes jövedelműek bérét is. Mint ahogy a közszféra növekvő bérei is emelést indukálnak a versenyszférában is, akárcsak fordítva. Az emelkedő bérek fokozzák a vásárlóerőt, azaz az emberek bátrabban és többet vásárolhatnak. S nemcsak a napi fogyasztási cikkekre igaz ez, hanem például jól megfigyelhető az is, hogy egy-egy ünnepi hétvégén szinte nincs szabad szállodai szoba.
A magasabb fogyasztás pörgeti a gazdaságot: a nagyobb tömegű áru többletfoglalkoztatást, illetve beruházásokat szül. A beruházások nemcsak a vállalatok nagyobb likviditásából, illetve az áruk emelkedő keresletéből származnak, hanem abból is, hogy a megdrágult foglalkoztatás miatt a cégek keresik azokat a gépberuházási és digitalizációs lehetőségeket, amelyek révén a költségeiket szinten tudják tartani, s emellett még a versenyképességük is javulhat. Hiszen a béremelkedéseknek párhuzamban kell lenniük a versenyképesség javulásával, ez utóbbi nélkül a bérek hosszú távon nem is emelkedhetnek.
Pontosabban úgy emelkedhetnének csak a versenyképességük javulása nélkül is, hogy ha a termékek és szolgáltatások ára is emelkedik. Ez viszont inflációt szül, lényegében visszaveszi a béremelkedések hasznát, illetve életszínvonal-javító hatását, ezért ez a forgatókönyv igenis kerülendő. Azért kell szurkolnunk, hogy cégeink versenyképessége, munkafolyamatai is lépésről lépésre javuljanak és fejlődjenek, modernizálódjanak, mert így lesz csak tartós és érdemi az előrelépés.
Jó, ha az érintett partnerekkel egyetértésben születnek a döntések, ha az országban egyre többen tudnak dolgozni, s ezért egyre méltányosabb bért is kapnak, s ebben az esetben a kampány zaja sem tudja majd teljesen elterelni a figyelmet a sikerekről. Márpedig a nemzetgazdasági miniszter minapi újabb járulékcsökkentő bejelentése fontos, nagy sikerről árulkodik. Helyén, rangján kell tudnunk kezelni ezt – s ezért most okkal örülhetünk is.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár