Bár a gazdasági globalizáció alapköveit a második világháborút követően lerakták, a tervgazdaságok keleti kísérlete miatt teljes valójában csak 1990-től bizonyíthatott. A washingtoni konszenzusnak elnevezett időszak azonban láthatóan nem váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Valójában egyre távolabb sodródik ígéreteitől. Vajon miért nem felel meg a gazdasági globalizáció a biztosnak hitt várakozásoknak? Miért hibás ez a felfogás? E kérdés megválaszolásához legelőször fel kell fedni, miből is áll a gazdasági globalizmus.
A rejtélyesnek hangzó fogalom valójában egy hármas kapcsolatrendszert jelent: a kereskedelmi kapcsolatok szabadságát, a különféle szellemi jogosítványok, mint például a szabadalmak védelmét és a határokon átívelő tőkevédelem rendszerét. Mindhárom hatása külön-külön is vizsgálatot érdemel.
A kereskedelem szabadsága
A kereskedelem szabadságát hirdetők az úgynevezett komparatív előnyök tanra hivatkoznak. Eszerint a világ valamennyi régiója olyan termék előállítására vagy szolgáltatására szakosodik, amelyekben a többiekhez képest hatékonyabb. Ezen egyszerű teória idillikus elgondolása értelmében a világméretűvé bővülő gazdaság egyre hatékonyabb lesz és ennek eredményeként a végén mindenki jól jár.
Ugyanakkor számos oka van annak, hogy ez a teória nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az akadályok első csoportja egész egyszerűen technikai természetű. A szegényebb országoknak és régióknak ugyanis hiába biztosítanak jogi lehetőséget az exporthoz, ha sem infrastruktúrájuk, sem kellő mennyiségű és minőségű termékük nincsen ennek kihasználásához. Ennek megfelelően a kereskedelem szabadságának kiaknázására képes fejlettebb országok termékei a legtöbb esetben bezúdulnak piacaikra és az addig meglévő kapacitásaikat is tönkreteszik. Vagyis a szegényebb országok szerényebb lehetőségei is megszűnnek és lehetőségek nélküli országokká válnak.
Az aggályok másik csoportja abból fakad, ahogy a kereskedelmet szabályozzák. Példaként a mezőgazdaság szolgál, amely kifejezetten a világ szegényebb régióinak versenyelőnye lehetne, ahol egyébként a lakosság többsége ezzel keresi kenyerét. A fejlett államok – élükön az Egyesült Államokkal – azonban folyamatosan fenntartják maguknak a jogot, hogy mezőgazdasági termékeiket olyan támogatásban részesítsék, amely képes a világpiaci árhátrány kiküszöbölésére. A jogi szabályozás olyan egyenlőtlen feltételeket teremtett, amely a szegényebbek meglévő versenyelőnyét is elolvasztotta.
Könnyen látható tehát, hogy mindennek eredményeként az egyre szabadabb kereskedelem önmagában csak egyre nagyobb különbségeket idéz elő a szerte a világban.
A szellemi tulajdonok védelme
A szabadalmakban és más szellemi alkotásokban megjelenő tudás a technológia és a modern gazdasági fejlődés elsődleges alapja. Ennek elismerése és méltányos jutalmazása pedig a feltalálók és így a fejlődés ösztönző erejét jelenti. Ezt ez érvet tovább erősíti, hogy a modern technológia tudásorientált, vagyis egyik fejlesztés épül a másikra. Az utóbbi években a kaliforniai Szilícium-völgyben működő cégek minden egyes alkalmazottjára egy tucat szabadalmi engedély jutott. A gazdasági globalizmust hirdetők a szellemi alkotást kizárólagos magántulajdonnak, vagyis egyfajta monopóliumnak fogják fel, amely világszerte kizár másokat a használatból.
E felfogással több gond is van. Először is, a monopóliumok nem hatékonyak. A túlságosan magánosított tudás éppen a fejlődés további útjait fojtja meg. Ennek volt szemtanúja a világ, amikor a feltaláló Wright testvérek és Glenn Curtiss szabadalmi pereskedései miatt a XX. hajnalán megállt a repüléstechnika fejlődése. Ahogy a Wright testvérek írták egykoron, a világ morális és jogi értelemben is nekik tartozik, és így csak ők hasznosíthatják a még kezdetleges repülőmasinákat. Ennek a torzsalkodásnak végül a világháború és az amerikai kormány hatalmi szóval vetett véget, mert a háború megvívásához működő repülőgépekre volt szükség.
Emellett van egy további gond is a monopóliumként felfogott szellemi alkotásokkal. A tudás hozzáférhetőségének megtagadása olyan területeken, amelyek alapvető közszükségletek, a szegényebb országokban élő milliók reményeit veszik el. Kiváltképpen igaz ez a gyógyászatban, a gyógyszeriparban, vagy az oktatásban. Ezzel összefüggő, kifejezetten visszaélésszerű jelenség az úgynevezett biopiracy vagy biokalózkodás, amelynek során tipikusan szegényebb régiókban honos növények hatóanyagait szabadalmaztatják, amelyet azonban a régiók őslakosai már régről ismernek és addig zavartalanul használtak.
Könnyen belátható tehát, hogy a szellemi alkotás monopóliumszerű védelme nem gazdasági fejlődést és nem felemelkedést, hanem éppen ellenkezőleg, szétszakadást és marginalizálódást okoz.
A beruházásvédelmi kapcsolatrendszer
A gazdasági globalizáció legnagyobb szemfényvesztése a tőkeberuházások területén érhető tetten. A gyarmatosítás és a gyarmatbirodalmak helyébe lépő beruházásvédelmi egyezmények legfontosabb ígéretének számított, hogy a szegényebb országok területére érkező, főként transznacionális vállalatok fejlődést hoznak. Technológiai tudásra, vállalatvezetési képességekre tanítják a leszakadt régiók lakosait, akiknek így esélyük nyílik, hogy végre egyenlő félként, és ne alattvalóként kapcsolódhassanak a világgazdasághoz. Az országok ezért az ígéretért cserébe szuverenitásuk nagy részét feladták és nemzetközi fórumok előtt nemzetköziesített védelmet adtak a transznacionális vállalatoknak. Az utóbbi fél évszázad azonban világosan igazolta, hogy ez a kiinduló ígéret hamis. A csalódásnak legalább két oka van.
Egyfelől a washingtoni konszenzus abbéli üzenete, amely varázsreceptként javasolt privatizációt valamennyi szegényebb ország valamennyi szektorában. E felelőtlen üzenetnek különösen szédítő erőt tulajdonítottak a tervgazdaság fullasztó légköréből felszabaduló országokban. A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz mutatott rá, hogy a washingtoni konszenzus missziószerű üzenetei mögött sokszor az a megfontolás húzódott, hogy az állami vállalatok korruptak, mert a vezetők és a dolgozók a bevételből egyaránt félretesznek maguknak.
A missziószerű üzenet álomszerű gondolata az lehetett, hogy keleti országok vezetői, felismerve, hogy tényleg korruptak, köszönetteljesen értékesítenek mindent. A keleti országok egykori vezetői valóban köszönetteljesek voltak, de azért, mert eme üzenetben az igazán nagy korrupció lehetőségét látták meg. Nevezetesen az állami vállalatok és erőforrások értékesítését mélyen a tényleges értékük alatt. Így fordulhat elő, hogy erőforrásokban gazdag országokban milliók marginalizálódtak és nyomorognak.
Másfelől a beruházó transznacionális vállalatok sok esetben nem kívánnak az otthont adó ország közösségének valódi polgárává válni. Nem érzik magukénak környezeti vagy kulturális értékeit, ezek megőrzésének jelentőségét, nem hajlandók osztozni lakosságának vagy az országnak gondjaiban. A példák sora közül egy Bolívia esete, ahol abban a reményben értékesítették a vízszolgáltatást egy amerikai beruházó vállalatnak, hogy mind a vízminőség, mind az infrastruktúra javulni fog. Ehelyett a vízdíj drasztikus emeléséről döntő beruházó nemhogy hozzáférhetővé tette, hanem további milliókat fosztott meg az egészséges ivóvízhez jutás lehetőségétől, amely végül tragédiákba torkolló zavargásokhoz vezetett. Emellett a beruházó vállalatok a nekik áldozatvállalást kívánó jogszabályokat sok esetben nemzetköziesített fórumokon támadják meg.
A gazdasági válságból kikecmergő Argentína például több mint ötven ilyen perrel néz szembe, amelynek összértéke több milliárd dollárt tesz ki. Éppen elegendő ahhoz, hogy az országot ismét recesszióval fenyegesse. A külföldi beruházók számos esetben csak a szegényebb országok örök függőségét betonozzák be.
Amellett, hogy hamis ígéretet hintett el a világban, a gazdasági globalizáció még nagyobb bűne, hogy e csatornákon keresztül erodálta az államok szuverenitását, vagyis abbéli képességüket, hogy saját gazdaságuk és lakosaik érdekében felléphessenek. A XX. század eleje óta komolyan már senki nem hihet a tiszta kapitalizmus helyességében. A piacgazdaság ugyan roppant nagy erőt rejt, de csak akkor, ha keretei szabályozottak. Az államoknak elegendő teret kell engedni, hogy a gazdasági szereplőkkel együtt ezt az erőt emberarcúvá alakítsák és valóban fejlődésük szolgálatába foghassák.
Kizárólag a gazdasági globalizáció erősebb szabályozása garantálhatja, hogy ígért előnyeiből mindenki részesedhessen és ő maga pedig a nemzetközi világrend tartós alapjává válhasson.
A szerző jogász-közgazdász