Amióta a luxembourgi bíróság főtanácsnoka a napokban nyilvánosságra hozta álláspontját a másfél éve tartó kvótaper ügyében, szakértők és más érdeklődők számos ponton megpróbálták elemezni az esetet. A helyzet kétségtelenül bonyolult, és úgy látszik, a hozzászólók eddig jórészt a felszínt kapargatták, azt is csak imitt-amott. Volt, aki érzelmi húrokat pengetett, és azt a régi kérdést tette fel, hogy mi lenne a rászoruló emberekkel, ha mások könyörtelenül megtagadnák tőlük a segítséget. Voltak, akik újfent arra hivatkoztak, hogy az Európai Tanács 2015 szeptemberében csupán néhány tízezer ember szétosztását határozta el a tagállamok között, így kívánt könnyíteni a frontvonalban küzdő Görögország és Olaszország nehéz helyzetén. Szóba került természetesen az is, hogy az EU nem tűri tovább a lazaságot, a döntések megsértését.
Valószínű, hogy a káosz – a vélemények kuszasága – még nem teljes, szinte mindennap megszólal ugyanis egy-két európai, külföldi politikus, hol kárörvendően, hol pedig támogatóan. Nagyon nehéz megjósolni, mi lesz még ebben a témakörben az európai porondon és általában a nemzetközi politika színterén. Leghelyesebb, ha egyelőre néhány tényt próbálunk rögzíteni, felidézni, hogy ki-ki levonhassa a megfelelő következtetéseket.
Először is érdekes, hogy Yves Bot francia főtanácsnok éppen most terjesztette elő a véleményét. Ennél már csak az a különösebb, hogy az Európai Bizottság egy hónappal korábban jelentette be, hogy kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, mert nem hajtotta végre a jogorvoslat keretében egyelőre még vitatott kvótahatározatot. Idővel akár ez a polémia is eljuthat Luxembourgba egy újabb per formájában.
A régi ügy még le sem zárult, de már belengetik a következőt. Ezt nevezzük rámenős megoldásnak, furfangos pertaktikának. Az európai intézmények minden eszközt bevetnek, a jogi eljárást megfejelik politikai nyomásgyakorlással, sőt ide nem vonható pénzügyi-gazdasági hátrányok kilátásba helyezésével is. Hogyne, hiszen a jövő évben több országban választások lesznek, 2019-ben pedig megújul az európai intézményrendszer.
Kis túlzással ezek után akár azt is mondhatnának: pozitívum, hogy a francia főtanácsnok végre megszólalt. Véleménye ugyan nem sok jót tartalmaz ránk nézve, hiszen a szakember nem gondolja úgy, hogy meg kellene semmisíteni az Európai Tanács ominózus határozatát, ahogyan ezt Magyarország indítványozta. Sőt az is elképzelhető, hogy majdan – az év vége felé – a 15 tagú luxembourgi bírói testület is a főtanácsnokéhoz hasonló álláspontra helyezkedik, de ezt azért még várjuk ki. Szeptember végén ugyanis lejár az a két esztendő, amelyet az ideiglenes intézkedésnek szánt kvótahatározat a bevándorlók szétosztására meghatározott.
A dátumokat figyelve az ember arra is gondolhat: megpróbálták kivárni, hogy magától oldódjon meg az ügy. Van ilyen bírói szemlélet szerte a világban, hiszen a bíróságok valójában nem nagyon szeretik magukra venni az olyan döntések felelősségét, amelyeket – véleményük szerint – másoknak kellett volna meghozniuk. S valóban: a kvótaügyet mindenekelőtt az uniós országok egymás közötti tárgyalásaival, a résztvevők teljes egyetértésével kellett volna rendezni. Az Európai Tanács viszont voltaképpen mellékutat választott.
Még a főtanácsnok véleményéből is az olvasható ki, hogy konkrét, egyenes jogi szabályozás helyett úgynevezett intézkedéssel, vagyis egyszerű, de meglehetősen homályos többségi határozattal próbálták szabályozni az alapvető nemzeti és emberi jogokat érintő kérdéskört, a menekültek áttelepítését egyik földrészről a másikra. Tették ezt arra hivatkozva, hogy 2015-ben szükséghelyzet állt elő, ezért a gyors átmeneti rendelkezés. Szükséghelyzetről ugyanakkor aligha lehet szó, hiszen a menekültek, a bevándorlók, az illegális betelepülők rohama nem ért véget, hanem bizonyos útvonalakon megállás nélkül azóta is zajlik.
Szükséghelyzetnek tekinthető hirtelen változás helyett mindinkább egy előre kimódolt, jól átgondolt nemzetközi folyamatnak vagyunk a tanúi. Még az is kérdés, jóhiszeműen hivatkoznak-e sokan a nemzetközi jognak arra a szabályára, amely szerint a hajótörötteket mindenkinek kötelessége megsegíteni. A segítségnyújtás persze mindenkor kötelező, de a tapasztalat szerint az ázsiai, afrikai partoktól útnak induló embereket eleve úgy küldik a tengerre, hogy néhány kilométeren belül hajótöröttnek nyilvánuljanak, és az erről értesített, készenlétben álló túlparti segítők már indulhassanak is a kimentésükre.
A főtanácsnoki előterjesztés alapján súlyos ellentmondás az is, hogy az Európai Tanács átmeneti határozata egyértelműen menekültekről beszél, holott az érkezők többségét gazdasági és politikai megfontolásokból illegális bevándorlóként indították útnak. Ez azért lényeges, mert az előbbi csoportba tartozó emberek sokkal több jogot élveznek, mint az utóbbiak. Az utazást megszervező szereplők így próbálnak előnyöket szerezni. Összességében arra lehet következtetni, hogy a migráció kapcsán az európai jogrendszer lerombolása zajlik, méghozzá gyors ütemben. Az ideiglenes megoldások helyébe ugyanis a jelek szerint csakhamar hasonló, végleges szabályok léphetnek.
A menekültek szétosztásáról szóló kvótaügy ítéletével az Európai Bíróság önmaga szerepéről, működéséről is véleményt mond majd. A demokratikus, jogállami eljárásokat ugyanis nemcsak a tagállamokon kell számon kérni, hanem magán az európai intézményrendszeren is. Másként mi értelme lenne a kölcsönös tiszteletet igénylő együttműködésnek?