Rég nem titok, hogy a baloldal elhagyta a munkavállalót a bevándorló, a nemzetet a harmadik világ, a társadalmat a társadalmiság (sociétal) kedvéért. Ez utóbbin értendő: jogi eszközökkel kikényszeríteni a kisebbségek érdekét az elbizonytalanított többséggel szemben, a társadalom atomizációját gyorsítva ezáltal. Szerintük kizárólag egyének léteznek, a többség legfeljebb alkalmi csoportosulás lehet egy őszi sörfesztiválon és nem szerves közösség. Tesznek is érte az atlantista médiában, akaratuk ellenére vagy tudatosan, hatékonyan segítve a modern kapitalizmust abban, hogy a világ minden értékét piaci tárggyá tegye, és kizárólag a gazdaság alapján értelmezze a jelenkort és benne az embert.
Nem a baloldal forradalmár, hanem a kapitalizmus maga. Mégiscsak valóra vált a kiátkozott, de mindeközben nem eléggé ismert Karl Marx jóslata: a kapitalizmus tudatosan szétver minden hagyományos köteléket. Amelyhez – tehetjük hozzá – a baloldal és a neoliberális jobboldal szövegkönyvet, librettót ír az történtek kenetteljes elfogadásához, szellemi elfogyasztásához. Most az utolsó ellenálló közegen, a hagyományos családon, a közös háztartáson a sor, amely még úgy-ahogy tartotta magát a ráolvasásuktól. Az európai baloldalnak, ahogy most magát ajánlja nekünk, semmi köze a hagyományos szocializmushoz, amely egy szép idea az ő progresszív, azaz bomlasztó tevékenységükhöz képest.
Baloldali vagyok, és harcolok a franciaországi muzulmánok elutasítása ellen – kardoskodott Clémentine Autain, az ultrabaloldali Engedetlen Franciaország pártjának képviselője a múlt év áprilisában a Libération-ben. Kifejezte ideológiai hozzáállását a pártja nevében, amelyet szolgaian követ a választásokon összecsuklott és a Solferino utcai híres székházát eladni kénytelen francia Szocialista Párt többsége is, jelesen Benoit Hamon, a volt elnökjelöltjük. Ezzel is a radikális iszlamistákat erősítik, akik az ingadozó, elkószáló muzulmánokat rá tudják bírni a csatlakozásra, ha üt majd az óra. Ahogy ez meg is történt a háborút vesztett Osztrák–Magyar Monarchia máshová csatlakozni nem kívánó kisebbségeivel. E szavazatokért kolduló cinkosság nem vesz tudomást arról, hogy a franciaországi muszlim szervezeteket onnan támogatják, ahonnan az Iszlám Államot: Katarból és Szaúd-Arábiából.
Szokatlan, ahogy a muszlim klerikalizmus maga mellé állította az értelmiség jelentős részét, írta a klasszikus baloldal eszmetörténésze, Jacques Julliard a Le Figaro augusztus 26-i számában. Ezek – folytathatnám – tüsszögnek a kereszténységtől, mint az ördög a tömjénfüsttől, és „catho”-nak gúnyolják a francia katolikusokat, de a muzulmán hívők kebelén már oly boldogok, mint sztálinista, maoista mestereik az ötvenes-hatvanas évek Párizsában. Julliard nem hisz az érvben, miszerint a muszlimok tulajdonképpen a baloldal soros szegényei, akiket védeni kell.
Az iszlám nem feltétlenül a szegények vallása. Viszont az iszlámpárti baloldal épp akkor fokozta üvöltésig hangját, amikor az iszlám a terroristaarcát mutatta Franciaországnak. A védencváltás oka egyszerű, írta Julliard: az értelmiség jelentős része a huszadik század eleje óta az erőszak kultuszában él. A forradalmasdit éppen erőszakossága miatt kedveli a lassú reformok helyett. Sartre papa is azon siránkozott, hogy a francia forradalom nyaktilója miért nem sújtott le gyakrabban.
A fogalmak pontos jelentése meghatározó ebben az „emberi jogi” zűrzavarban. Egy külföldi, aki befogadásért folyamodik: bevándorló. Egy külföldi, aki engedély nélkül lépi át a határt: illegális és hazatoloncolandó. Aki politikai menedékjogért folyamodik: azt be kell fogadni. A tíz- és százezrével érkezők viszont hódítók. Ez akkor is így van, ha nincs ennek mindenki tudatában közülük. Azt elég, ha az irányítóik tudják.
Franciaországban 751 külvárosi zóna van, amelyet az állam nem képes kontroll alatt tartani, és ahonnan a nem muszlim franciák igyekeznek mielőbb távozni – írta Eric Zemmour, a kiváló esszéista a Francois Hollande elnökségét elemző, Öt év a semmiért című könyvében. Hasonló a helyzet Angliában és Svédországban is. Persze – folytatja – vannak mérsékelt muzulmánok, akik megbecsült tagjai a francia társadalomnak. De nem ők a meghatározók, és magatartásuk nem példa a többség számára, amely az erőszakos szalafisták vagy mérsékelt, de az iszlám megerősítésében kitartó és céltudatos Muzulmán Testvériség befolyása alatt áll. És tudják, hogy az idő nekik dolgozik.
Friedrich Engels tétele ma is érvényes: a mennyiségi felhalmozódás minőségi ugráshoz vezet. Csak így tovább a kétsebességes Európa felé, ahol unokáink idején a magállamok jó eséllyel iszlám köztársaságok lehetnek, a multik még nagyobb hasznára. (Akik mindig többet akarnak – dohogott miattuk Georges Pompidou elnök a hetvenes évek elején.) Az emberi jogok diktatórikus kényszere is a bevándoroltak érdekérvényesítését segítheti, akiktől már nem várják a német vagy a francia kultúrához való alkalmazkodást. A baloldali médiaelit önmagán kívül mindenki mást eközben latens iszlámfóbiával gyanúsít, ami annak a jele, hogy Nyugat-fóbiás.
Az iszlám egyszerre vallás, nemzet, törvény és civilizáció. A Koránt pedig tilos értelmezni, csűrni-csavarni, ahogy azt a keresztény Bibliával tették a szekták önjelölt vezérei és az adófizetők egy százalékára ácsingózó magyarországi „egyházak”.
Nagy visszhangot kiváltó könyvében a baloldali „intelligencia” által irigyelt, utált és feljelentett Zemmour idézi az egyiptomi származású svájci állampolgárságú Tariq Ramadant, a nyugati egyetemek dédelgetett üdvöskéjét is, aki 2016 februárjában Lille-ben a következőket mondta: „Franciaországnak most muzulmán kultúrája van. Az iszlám egy francia vallás. A francia nyelv az iszlám egyik nyelve.” Jellemző – mondta Zemmour az RTL rádióműsorában a minap –, hogy Magyarországon nem késelnek Allah akbar!-t üvöltve, mint náluk Marseille-ben. A természet nem tűri az űrt. Sokáig az emberi természet sem.
A szerző politológus