Most akkor hová vessük vigyázó szemünket? Vajon Ausztriára, ahol a hatvan éve regnáló kormánypártok teljes összeomlása mellett soha nem látott eredményt ért el a nemzeti konzervatív Szabadságpárt – de ahol a teljes balliberális tábor összefogása mellett hajszállal mégis győzött a jelöltjük? Ebből következik valami Magyarország jövőjére nézve?
Magát kínálja a gondolatkísérlet: helyettesítsük be az osztrák szociáldemokratákat az MSZP-vel, a néppártot a Fidesszel, csapjuk oda még az itt is, ott is meglévő kis pártokat – és a következő magyarországi választásokon máris kijön a Jobbik esélye a győzelemre. E logika szerint Vona Gábor pártelnök a keményvonalasok sorainak megritkításával nem tesz mást, mint néhány éve az osztrák Szabadságpárt: vállalható, tömegek számára megszavazható párttá formálja a Jobbikot. És ha a kiszorított keményvonalasok új pártot alakítanak, úgy járnak majd, mint a Szabadságpártból kiszakadt osztrák megfelelőik: eltűnnek a politikai süllyesztőben.
A párhuzam azonban hamis. Ausztriában a Szabadságpárt az egyetlen számottevő politikai erő, amely felszabadította magát a modern kori politikai liberalizmus fogságából, és elkezdte nevén nevezni a dolgokat. Ezzel politikai értelemben lakatlan területet hódított meg. Ha az eszmei alapokat – amelyek azonban, mint lejjebb látni fogjuk, a legkevésbé sem mellékesek – félretesszük, a politika olyan, mint a területfoglaló stratégiai játékok: a cél újabb területek (választók) meghódítása és a saját területek (választók) megtartása, megóvása más hódítóktól. A legkönnyebben pedig az elhagyott, mások által magára hagyott területek (választók) szerezhetők meg.
Az 1990-es évek elején a szabad demokraták hatalmas hazai és nemzetközi médiafölényük birtokában, oldalukon a surranópályán éppen őket előző szocialistákkal, tönkreverték az MDF-et, annak elhagyott választóit azonban magukra hagyták. A Fidesz szinte ellenállás nélkül vette birtokba a nemzeti közepet, amelyet aztán sikeresen terjesztett ki kereszténydemokrata és kisgazda irányba, egyedül a nemzeti radikálisok, a MIÉP részéről ütközött ellenállásba. Csurka be is vitte a pártját a parlamentbe. A nemzeti radikális mező azonban a MIÉP megroppanásával ismét gazdátlanná vált. Mivel ide egyetlen nagy párt sem kívánt benyomulni, hatalmi vákuum keletkezett, amelyet a volt MIÉP-es ifjakból verbuválódott Jobbik sietett betölteni. A Jobbikot a nemzeti gárda és a cigányozás emelte a parlamentbe, de nem közvetlenül, hanem azáltal, hogy a nemzeti gárdával és a cigányozással a magára hagyott nemzeti radikális tábor számára megfelelő választásnak mutatta magát.
A radikális pártok növekedési lehetőségei azonban felülről határosak. A Jobbik eljutott növekedési potenciáljának felső határára. Márpedig a politikában is igaz, ami a gazdaságban: egy szervezet vagy emelkedik, vagy süllyed, de megállni nem lehet. Vona választást akar nyerni, és ehhez változtatnia kell. De vajon van-e a számára nyerő lépés?
Először nézzük a belharcot mint politikai jelenséget. A tapasztalat azt mutatja, hogy a pártok belharcait a magyar választók előbb-utóbb büntetik. A rendszerváltás hajnalán a szociáldemokrata pártot semmisítette meg a belső hatalmi harc, később kevés híján a KDNP-t, teljesen a kisgazdapártot, majd az MDF-et és a MIÉP-et. Az alelnökök kiszorítása még akkor is súlyos csapás a Jobbiknak, ha az érintettek fülüket-farkukat behúzva asszisztálnak a dologhoz, mert a bázis nem felejt és nem bocsát meg. De tegyük fel, hogy a Jobbik – veszteségekkel bár, de – túléli a belháborút. Vajon hol van az a politikai mező, amelyet meg tud hódítani? Ha középről több szavazót nyer, mint amennyit jobbszélről veszít, akkor megéri az operáció.
De mi van, ha úgy veszíti el a jobbszélt, hogy semmit sem nyer a középen? Vajon nem az következik-e, hogy a Jobbik a radikálisoknak túl puha lesz, a centrumosoknak pedig túl radikális? Van persze másik lehetőség is: hogy a Jobbik mint a legnagyobb ellenzéki erő megpróbál minden, a Fidesszel szemben álló protestszavazatot begyűjteni, ideértve a kiábrándult fideszeseket is. Ennek mutatkoznak is jelei – a tapolcai választásnál talán az ózdi polgármesteri siker is jelentősebb, hiszen ott baloldali szavazatokat is bőven sikerült begyűjteni.
A magyar radikális pártnak még sincs esélye a kormányra kerülésre – mert az eszmei alapjai alkalmatlanok rá. Sokan idézték már Bismarck mondását, hogy a politika a lehetséges (Möglichen) művészete. Ez azonban így hiányos állítás. A teljes mondatnak valahogy így kellene szólnia: a politika az eszmei alapok lehetséges cselekvéssé formálásának művészete. Stabil, kiérlelt, széles körben elfogadott, koherens rendszert alkotó eszmei alapok nélkül minden politika fövenyre épített ház – az első vihar elsodorja.
A Jobbik a hanyatló MIÉP szellemi kifosztásából született, annak történelmi dimenziói nélkül. Csurka István pártja sok igazságot mondott ki és sok tévedést fogalmazott meg, de az ország iránti elkötelezettsége soha nem volt kétséges. A Jobbik mindebből csak a radikalizmust vette át, és azt fordította a cigányok ellen, így szerezte meg az első százezer szavazóját. Majd birtokba vette és kisajátította a Magyar Gárdát, amelynek látványos, a cigányok ellen fordított masíroztatásaival, valamint a zsidóellenes érzelmek meglovagolásával megszerezte a parlamenti helyeket is. Becsatornázott néhány tucat nemzeti romantikus mozgalmat, és képviselőivel naponta sajtótájékoztatót tartatott, hogy a párt bekerüljön az esti híradóba.
Ez sokáig felettébb kevésnek mutatkozott, a történelem azonban 2006-ban a párt váratlan segítőjéül szegődött. Elhangzott az őszödi beszéd, és kirobbantak a tiltakozások. A tehetetlen düh az október 23-i rendőrattak idején érte el csúcspontját. Ekkor sok Fidesz-szavazó úgy érezte, hogy a Fidesz erőtlenül sodródik, képtelen a népakaratnak érvényt szerezni.
A Jobbik rá is játszott erre az érzületre, radikális lépéseket követelt, és azt érzékeltette, hogy kellő támogatással képes is lenne ilyenek megtételére. Ez idő tájt százezrek fordultak a Jobbik felé. Sokan meg is maradtak a párt táborában, az elszámoltatás amúgy aligha beváltható ígéretében bízva. A Jobbik tábora nagyobbrészt azóta is türelmüket vesztett emberek sokasága, és a párt nem tesz mást, mint ébren tartja a türelmetlenségüket. Ha a pártból elforraljuk a felszínen látható dolgokat, az új öltönyöket, a cukiságkampányokat, a fazék alján csak az önmagáért való radikalizmus marad. Se nem keresztény, se nem konzervatív, semmi a magyar szabadelvűség nemes hagyományaiból, semmi a világra való nyitottságból, és végképp semmi abból a Bethlen Gábor-i elszánt hazaszeretetből, amellyel két pogány közé szorulva is meg lehet találni a lehetséges legjobb kompromisszumokat.
A Jobbik a maga immár takargatott, de mindenki számára továbbra is nyilvánvaló radikalizmusával széles körből képes begyűjteni a bármilyen okból dühös emberek protestszavazatait – ezt a polgári pártoknak komolyan kell venniük. De éppen ez a gyengesége is: aki bárkinek jó, az senkinek sem jó igazán. A Jobbik számára hosszú távon csak két megoldás marad: vagy visszahúzódik a radikális sarokba, vagy feloldódik a többi nemzeti erőben. Két év múlva megtudjuk, hogy a választók melyik utat kínálják fel a számára.
A szerző újságíró