A kommunizmus nemcsak gazdasági összeomlást eredményezett, hanem szinte kivédhetetlen demográfiai csapdába zárta Kelet-Európát. A volt kommunista országok az alacsony születés, a magas halálozás és a kivándorlás miatt az elkövetkező évtizedekben komoly válságba kerülnek. Például Lettország lakóinak száma a rendszerváltáskor még 2,6 millió volt, ma már kétmillió alatt van, és 2050-re várhatóan 1,6 millió alá csökken.
Azaz Lettország hatvan év alatt elveszíti lakosságának negyven százalékát. Sajnos Magyarország helyzete sem sokkal jobb: az elmúlt negyven év alatt hazánk lakosságának létszáma egymillióval csökkent, és eredményes beavatkozás hiányában 2060-ra 7,9 millióra, míg 2100-ra 4,5 millió, zömmel idős emberre apad. Mindez együtt jár az adóterhek és a munkaerőhiány növekedésével, illetve a GDP, a kreativitás és a versenyképesség csökkenésével, azaz a társadalom leépülésével.
A magyar kormány az országot sújtó demográfiai válságot nem tömeges bevándoroltatással, hanem a születések számának emelésével akarja megoldani. Mivel a szülőképes korú nők száma adott, a megoldást csak több gyerek vállalása, szakszóval: a termékenységi arányszám emelkedése jelentheti. A kormányfő több beszédében is hangsúlyozta: „a természetes reprodukció helyreállítása nemzeti ügy, nem egy nemzeti ügy a sok közül, hanem a nemzeti ügy, és európai ügy is, nem egy európai ügy, hanem az európai ügy”. A budapesti demográfiai fórumon (2017. május 25-én) tartott beszédében azt mondta, hogy 2030-ra el kell érni a hosszú távon is stabil népességet biztosító 2,1 gyerek/nő termékenységi arányszámot. Ezzel a kijelentésével a népességcsökkenési válságot a politikai centrumába helyezte.
Ez egy rendkívül ambiciózus cél egy olyan világban, amelyet a gyerekvállalás csökkenése jellemez. Európában a 2,1-es rátát már egyetlen ország sem éri el. A magyar demográfusok többsége is rendkívül szkeptikus ezzel a népesedéspolitikai bejelentéssel kapcsolatban. Én mégsem tekintem megvalósíthatatlannak ezt a célt, feltéve, hogy a szakemberek, illetve a társadalom képes a problémát újszerűen megközelíteni. A következőkben bemutatok egy olyan cselekvési tervet, amelynek segítségével húsz éven belül elérhető a 2,1-es termékenységi arányszám.
Szerencsére jó úton járunk, hiszen a 2010-es kormányváltás óta nemcsak a gazdaság helyzete, hanem a termékenységi mutató értéke is javult, 1,25 gyerek/nő értékről 1,5 gyerek/nő értékre. A bevezetett intézkedések (a csok, a diákhitel elengedése, az adókedvezmények stb.) szintén biztatóak és arra irányulnak, hogy minél több pár vállaljon három gyereket. Ennek ellenére meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a népességcsökkenést a háromgyerekes szülők csak mérsékelhetik, de megállítani nem tudják. Ennek pedig az az oka, hogy a gyermektelen nők aránya magas. Mivel egy gyermektelen nőt csak két háromgyerekes nő tud demográfiai értelemben kompenzálni, ezért ezen az úton a kívánt termékenységi arányszám elvileg sem érhető el. Ezzel szemben egy hatgyerekes szülő már két gyermektelen személy mellett is biztosítja 2-es termékenységi arányszámot. Tehát az ideális termékenységi arányszám csak úgy biztosítható, ha a házaspárok egy része nagyon sok gyereket vállal.
Általában elmondható, hogy a termékenységi arányszám emelésének logikailag két tiszta formája létezik: 1. minden nő egy gyerekkel, vagy 2. kevés nő nagyon sok gyerekkel vállal többet, mint jelenleg. Mindeddig a szakértők és a politikusok csak az első paradigmában gondolkoztak. Véleményem szerint mindkét megközelítésre szükség van ahhoz, hogy húsz éven belül elérjük a 2,1-es termékenységi arányszámot.
Tegyük fel, hogy folytatódik a termékenységi arányszám jelenlegi emelkedése, és belátható időn belül statisztikai átlagban elérjük az 1,7-es értéket. Jelenleg Magyarországon a 15–45 éves korú nők száma felfelé kerekítve kétmillió fő, ennek a tíz százaléka, vagyis 200 ezer magas termékenységű nő már biztosítaná a 2,1-es arányt. A fiatal nők tíz százaléka csak akkor fog háromnál is több gyereket vállalni, ha erre valamilyen intézményesített támogatást kapnak az államtól. Ennek egyik formája lehetne a főállású szülőség. Ez lehetne egy új típusú közalkalmazotti állás, amelynek keretében az állam a legalább három gyereket vállaló és nevelő házaspár egyik tagjának – kezdetben az anyának – egész életére közalkalmazotti munkabért fizet, mondjuk a gyerekek számával arányosan havonta nettó 50–240 ezer forintot. Ez a „munkabér” egyrészt kompenzálná a gyereknevelés magas költségeit, másrészt időt és státust biztosítana a szülőknek.
Ennek az intézménynek a teljes körű kiépítéséhez nyilvánvalóan időre lenne szükség. Számoljunk a főállású szülőségnek egy lassú és óvatos bevezetésével, és tegyük fel, hogy a költségvetés minden évben plusz ötezer főállású szülői státust biztosít. Ilyen ütemben százezer főállású szülő és ezzel párhuzamosan évi 35 ezerrel több újszülött húsz év alatt érhető el, vagyis az intézmény 2038-ra emelné fel a jelenlegi termékenységi arányszámot 2,1-re. Ekkor a társadalmi költség évente 175 milliárd forint lenne.
A társadalmi költségek negyven év után érnék el a maximális szintet, az évi 350 milliárd forintot. Ezt követően a főállású szülőséghez kapcsolódó költségek már nem nőnének. Így a teljes rendszer negyven év alatt épülne ki, amelyben százezer termékeny korú főállású szülő és százezer idősebb főállású szülő dolgozik, akik évente 35 ezer gyereket szülnek és nevelnek, miközben az egész rendszer társadalmi költsége évente 350 milliárd forint lenne. Az első tizenhat évben az intézmény csak kiadással jár, de ezután már bevételt is „termel”, mivel ezekből a gyerekekből felnőttek, vagyis szülők, munkavállalók, vállalkozók, fogyasztók, és persze adófizetők lesznek.
A munka fogalmának egyre szélesebb értelmezése összhangban van e javaslat szellemiségével. A demográfiai tél válságával küzdő európai országokban a pluszerőforrásokat nem az alanyi jogon járó alapjövedelemre kellene elpocsékolni, hanem a termékenységi arányszámok növelésére, a főállású szülőség intézményére kellene fordítani. Úgy gondolom, hogy egy-két évtizeden belül Európában, de legalábbis Kelet-Európában egyre fontosabb kereseti lehetőséget fog jelenteni a saját gyerekek felnevelése. Ellenkező esetben ezeknek az országoknak a lakossága elfogy, vagy brüsszeli nyomásra a tömeges bevándorlás eredményeképpen kicserélődik.
A szerző kutató, habilitált docens, Szegedi Egyetem