A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint egy most vasárnapi választáson a 2014-es választásokhoz hasonló eredmény születne, így a jelenlegi miniszterelnök a mandátumok akár kétharmadának birtokában tervezhetné negyedik kabinetjének megalakítását. Félidőhöz érkezett a kormányzati ciklus, a demokráciák politikai folyamatainak tankönyvi szabályai szerint pedig ilyenkor messze el szokott maradni a kormánypártok népszerűsége a választási eredményeikhez képest.
Ezért a kormány kétéves teljesítményének időszerű értékelésén túl arra is érdemes választ keresnünk, vajon mi eredményezheti ezt az egyedülállóan stabil támogatottságot. Ha egy lépést hátralépünk a napi politikai csatározások mókuskerekétől és félretesszük az örök kritikusok mindennel elégedetlen hozzáállását, akkor a válasz kézenfekvő: ha egy kormány önállóan képes biztosítani az ország működőképességét, hatékonyan és rugalmasan reagál a válsághelyzetekre, továbbá tevékenysége érzékelhető és értékelhető fejlődést is eredményez, akkor nem alaptalanul élvezheti az állampolgárok folyamatos bizalmát. A harmadik Orbán-kormány pedig eddig mindhárom kritériumnak megfelelt.
Működő ország
Első ránézésre természetesnek tűnhet, hogy egy kabinet ténylegesen kormányoz, azaz működteti a rábízott országot, azonban az utóbbi évtizedek európai tapasztalatainak fényében ez kétségkívül meghatározó eredmény. A 2008-ban kezdődő gazdasági válság hatására folyamatos nehézségekkel küszködő déli államok, különösen a csőd szélén táncoló Görögország példája már önmagában is beszédes. De nem is szükséges messzire tekintenünk, hiszen a 2002 és 2010 közötti szocialista–liberális kormányok magyarországi ténykedése eléggé elrettentő ellenkező példát mutat: nyolc év alatt három (!) miniszterelnököt fogyasztottak el, megszorítások sorát vezették be, és még így is csak az ország eladósításának árán voltak képesek megmenekülni a csődtől.
Gyurcsány Ferenc őszödi szavaival élve: úgy tettek, mintha kormányoztak volna, valójában „az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai – amiről nyilvánvalóan nekem nem kell tudni – segítette, hogy ezt túléljük”.
Ehhez képest a harmadik Orbán-kormány nemhogy folyamatosan képes az Európai Unió előírásainak is megfelelve tartósan alacsonyan tartani a belső hiányt, hanem olyan gazdasági feltételeket teremtett, hogy ma már arról szólhat a vita, képes-e belátható időn belül nullás költségvetést az Országgyűlés elé terjeszteni a kormány. Mindezt, természetesen, az is lehetővé tette, hogy 2016-ra Magyarország gazdaságának növekedése európai viszonylatban az élenjáró államok közé sorolja az országot – ami önmagában is kiemelkedő eredmény.
Rugalmas kormányzati cselekvés
A kormány valódi teljesítményét mégis leginkább azon mérhetjük le, hogy milyen reakcióidővel és cselekvési szabadsággal képes úrrá lenni a rendszeresen felbukkanó nehézségeken. Az elmúlt két év pedig kétségkívül bővelkedett mind kül-, mind belpolitikai kihívásokban. Az első évre az orosz–ukrán konfliktus nyomta rá a bélyegét, amely a közvetlen biztonsági kockázatokon (háború egy szomszédos országban) túl az orosz–magyar kétoldalú kapcsolatokat is megterhelte, az oroszellenes uniós szankciók pedig gazdasági hátrányokat is eredményeztek.
Noha rengeteg támadás érte ezért, a kormányfő képes volt ebben a kényes helyzetben olyan egyensúlyt találni, ami egyszerre szavatolta az ország biztonságát, felelt meg hazánk nyugati elkötelezettségének és nem idegenítette el a gazdasági szempontból is kikerülhetetlen Oroszországot. Alig csillapodott valamelyest a keleti konfliktus, az Orbán-kormánynak máris egy újabb, ezúttal délről érkező fenyegetéssel kellett szembenéznie: az illegális bevándorlással.
Míg a brüsszeli és nyugat-európai politikai elit még javában a félreértelmezett humanizmus és a sikertelen multikulturalizmus liberális bűvöletében ringatta magát, a magyar kormány az elsők között ismerte fel a tömeges és minden nemzeti és nemzetközi szabályt figyelmen kívül hagyó migráció veszélyeit. Magyarország hiába kongatta azonban a vészharangot, uniós fellépés hiányában és a saját szuverenitása biztosította keretek között gyors, hatékony cselekvésre szánta el magát: lezárta a határait, a nyugatról érkező támadásokkal szemben ismét megvédte intézkedéseit, sőt a rendszerváltoztatás óta egyedülálló módon, összekovácsolta és tartalommal töltötte fel a visegrádi négyek együttműködését is.
Eredményes kül- és biztonságpolitikai lépései mellett az Orbán-kabinet azt is bebizonyította, hogy úrrá tud lenni a belpolitikai nehézségeken is. Ezen a területen a kormány tanúságát adta, hogy képes rugalmasan reagálni, sőt, bírálóira rácáfolva, kész észszerű keretek között saját döntéseinek megváltoztatására is. Még a ciklus első hónapjaiban az internetadóként elhíresült elképzelésnek a kormányfő gyorsan megálljt parancsolt, leszerelve ezzel a mesterségesen gerjesztett elégedetlenségi hullámot.
A nemrég felbukkanó, világmegváltó, és mint ilyen, irreális célokat megfogalmazó, az érdekérvényesítés és érdekegyeztetés minden létező írott és íratlan szabályát felrúgó Pukli-jelenségre pedig a kormányzat ismét konstruktívan, érdemben és haladéktalanul válaszolt: személyi változások, intézményi átalakítások történtek, és a szükséges további egyeztetéseket az arra hivatott és felhatalmazott fórumokon folytatják le.
A szigorúan vett szakpolitikai kérdések mellett az utóbbi két év különböző időközi választásainak eredményei sem okoztak belpolitikai földrengést. Bár többen trendfordulót jósoltak előbb a veszprémi, majd a tapolcai eredmények láttán, egyik sem rengette meg alapjaiban a kormánypártok, így a kormányzat pozícióit sem.
A kétharmados többség hiánya láthatóan nem befolyásolja a kabinet cselekvőképességét, a voksolások pedig a politikai évkönyvek kis, színes adalékát adják csupán a nagypolitikai eseményeknek. (És végül mellékesen megjegyezve: még egy kormányoldali belső feszültség is – amit hívjunk az egyszerűség kedvéért „G-nap”-nak – mára mindössze egy rossz emlék maradt.)
Folyamatos fejlődés
Az Orbán-kormány tevékenységére nézve lenne méltatlan, ha bármilyen formában is összehasonlítanánk a megelőző szocialista–liberális kormányok országfejlesztési eredménytelenségével, ezért ezúttal ettől eltekinthetünk. Ugyanis mind a döntések, mind a számok önmagukért beszélnek. A fentebb már említett, rekordalacsony költségvetési hiány csupán az egyik, kétségkívül látványos igazolója a kabinet politikájának, mégis ez az eredmény annak fényében válik igazán értékessé, hogy ezzel párhuzamosan folyamatosan történnek olyan intézkedések, melyek ténylegesen az ország fejlődését és egyes társadalmi csoportok életkörülményeinek javítását szolgálják.
Hiszen a fegyelmezett költségvetési politika mellett a kormány olyan, régi adósságok törlesztésére tudott forrásokat biztosítani, mint a rendészeti és honvédelmi szervek jelentős illetményrendezése, a pedagógusok béremelésének folytatása, vagy a családtámogatási rendszer adókedvezményeken túli kibővítése (lásd családok otthonteremtési kedvezménye).
Tette mindezt úgy, hogy ennek fedezetét egyrészt nem külföldi hitelekből teremtette meg, másrészt továbbra is sikeresen tartja alacsonyan az inflációt (ami egyben biztosítja a jövedelmek értékállóságát), folyamatosan növeli a foglalkoztatottságot (így csökkenti a munkanélküliséget) és biztosítja továbbra is a gazdasági növekedést.
Mindent összevetve a harmadik Orbán-kormány nem tett mást az utóbbi két évben, mint folytatta a 2010-ben megkezdett és 2014-ben a választók által megerősített munkát. Ám mégis, a fenti eredményeken túl, minden külső és belső támadás ellenére, valamint az idővel járó amortizáció dacára is lényeges előrelépésnek voltunk szemtanúi (és részesei): az első négy évben óriási erőfeszítésre és kormányzati lélekjelenlétre volt szükség, hogy a kabinet a nemzeti szuverenitás talaján állva sikeresen hárítsa el a nemtelen és jogtalan, az Európai Unióból és a nyugati államokból érkező politikai támadásokat. (Ma a lengyelek vannak hasonló pozícióban.) A helyzet 2016-ra gyökeresen megváltozott, elsősorban az ország teljesítményének és a kormányzat intézkedéseinek köszönhetően.
Mára Magyarország már nem elszenvedője, hanem tevékeny alakítója az európai politikának, Orbán Viktor pedig nem egy kis ország lenézett vezetője, hanem mértékadó politikus, akinek a szavára nemcsak figyelnek, hanem adnak is szerte a kontinensen. Ez pedig mindennél egyértelműbb visszaigazolása a kormány teljesítményének.
Végül, a kormányzati ciklus első két évének értékelésekor a harmadik Orbán-kormány ellenzékére – a terjedelmi korlátokon túl – annak jelentéktelensége miatt felesleges akár egyetlen szót is vesztegetni.
A szerző politológus, Nézőpont Intézet