Az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodójának, I. Ferenc Józsefnek igen hosszú uralkodás adatott meg, hiszen alig 18 esztendősen, 1848. december 2-án lépett trónra, s 68 esztendei uralkodást követően, 1916. november 21-én adta vissza lelkét teremtőjének. Jelen írásunkban nem az 1848–1866 közötti abszolutisztikus, majd 1867-től a kettős monarchia alkotmányos koronás főjéről kívánunk megemlékezni, hanem a Habsburg Birodalom és a Monarchia legfelsőbb haduráról, az egyenruhás császárról és királyról.
Nagyapja, I. Ferenc császár (uralkodott: 1792–1835) az 1830. augusztus 18-án született Ferenc József főhercegben látta birodalma jövendőbeli uralkodóját, édesanyja, a politikailag igen ambiciózus és céltudatos Zsófia főhercegnő minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy legidősebb fiából vallásos, kötelességtudó, szorgalmas uralkodót neveljen, aki hamar tudatára ébredt annak, hogy uralkodói méltósága mindenki fölé helyezi és egyedül csupán Istennek tartozik számadással. Szellemiségét nagyban befolyásolta Joseph Otmar von Rauscher bécsi bíboros, így világképe egész életén keresztül az egyház és a hadsereg alapjain nyugodott, s ezekből a tudományok és a művészetek kimaradtak.
Mint Habsburg főherceg, tradicionálisan szigorú katonai neveltetésben részesült (ennek része volt az úszás, a torna, a lovaglás, a vívás), már 14 esztendősen ezredes volt, 1843-tól pedig a sötétpiros hajtókás, fehér gombos 3. dragonyosezred tulajdonosa, lovaglótanára pedig Gáspár András, a 9. Miklós-huszárezred kapitánya volt. 1849-ben az ifjú uralkodó nem feledkezett meg egykori lovaglótanáráról, hiszen a halálra ítélt Gáspár honvédtábornok kegyelemből várfogságot kapott. A császári-királyi hadseregben megtalálta mindazon erényeket, melyek szellemiségéhez közel állottak, így a katonai drillt, az együvé tartozást, a szervezettséget, a szabályzatok szentségét, a kifogástalan megjelenést és a pontosságot, míg érdekes módon a háborúskodással járó vért és erőszakot nem kedvelte.
Ferenc Józsefet hatesztendős korától gróf Henrich Franz von Bombelles diplomata és gróf Henrik Coronini-Cronberg nevelte, majd Franz Hauslaub ezredes; a magyar nyelvre, földrajzra és történelemre Nemeskéri Kiss Pál okította, az államvezetés művészetét pedig magától Metternich hercegtől tanulta. Jó eszű tanítványnak bizonyult, mivel 15 évesen betéve tudta a középiskolai tananyagot, a német mellett franciául, magyarul, csehül, lengyelül és olaszul is beszélt, olvasott latinul és ógörögül, érdekelte a történelem és a jogtudomány, ráadásul kiváló rajztehetségnek bizonyult. Az elvont tárgyak nem különösebben érdekelték, melyek közé a matematikát sorolta.
Amikor 1848 tavaszán alapjaiban rázkódott meg a Habsburg Birodalom, Ferenc József dragonyosai élén harcolt Észak-Itáliában, és miután a gyengeelméjű és a nép által csak „jóságosnak” nevezett nagybátyja, V. Ferdinánd képtelen volt rendet tenni országaiban, Zsófia főhercegnő keresztülvitte, hogy 18 esztendős fia kerüljön a trónra 1848. december 2-án Olmützben, miután „a törvényes trónörökös, Ferencz-Károly főherczeg hasonló meggyőződéstől vezéreltetve örökösödési előjogával élni nem akar vala, Ferencz-József főherczeg veszi át, ifjabb erő kivántatván az uj státusformák előmozditására és sikeres teljesitéshez vezetésre. A 18 éves uj fejedelem (…) Windisch-Grätznek, katonai parancsnokának, meghatalmazást ád a magyarországi lázadás megzabolázására, felszólitván egyszersmint az elcsábitott sorkatonákat és Magyarország törvényes érzelmü lakóit, hogy a fölkelést hagyják oda.”
Ferenc József császár katonáinak vére árán – no és az orosz intervenció segítségével – tudta csak térdre kényszeríteni a magyar szabadságharcot. 1849. június 26-án Magyaróváron maga az új magyarországi főhadparancsnok, Julius Jacob von Haynau táborszernagy biztosította felséges uralkodóját arról, hogy „hat hét alatt” úgymond „vége lesz a háborunak”. A cári szuronyok segítsége meghozta a várt győzelmet, s Ferenc József tudtával és beleegyezésével szabadították rá országunkra a császári bosszúállás démonát, Haynau táborszernagyot. Különösen sajátságos a magyar néplélekben szinte feloldhatatlan ellentmondás: az országunkat megnyomorító, és az aradi vértanúkat kivégeztető Ferenc József miképp szelídült évtizedek múltán a mi Ferenc Jóskánkká, hogy legalább akkora tiszteletnek örvendjen, mint maga ’48-as ellenfele, Kossuth Lajos?
Felismerte, hogy 1849 vízválasztó volt birodalma életében, így felhagyott a feudális kötöttségekkel, de kormányzatában foggal-körömmel ragaszkodott abszolutisztikus uralkodási módszereihez. Az 1859. évi francia–szárd–osztrák háború idején fordult elő utoljára, hogy hadvezéri babérokra törekedett, ám az általa vezetett császári seregek – dacára páratlan hősiességüknek – 1859. június 24-én katasztrofális vereséget szenvedtek Solferino mellett. Azután elkövetkezett 1866, és a königgratzi vereség szertefoszlatta a Habsburg Birodalom nagyhatalmi álmait. Ferenc József kénytelen volt kiegyezni a rebellis magyarokkal és az 1914 nyaráig tartó boldog békeidők soha nem látott ipari, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést hoztak Magyarország számára, amely a Monarchia osztrák felével együtt Európa egyik hatalmi tényezőjévé vált.
Ferenc József szemében a császári-királyi (1889-től császári és királyi) hadsereg jelentette birodalma oszthatatlanságát, melyet a fekete-sárga zsinórzat, a németül beszélő és kommandírozó, az uralkodójáért halni kész nemzetek feletti tisztikar, alakulatainak évszázados katonai tradíciói és hadijelvényeik mutattak leginkább. A mindig egyenruhában megjelenő uralkodó valóban jelképe volt közös és honvéd katonáinak, hiszen „mindhalálig egy szimbólumnak szolgálunk: a császárnak”. Őfelsége, a „császár és király a katona előtt a legmagasabb fogalom; mert a mindennapi munka egyformasága közben, a szolgálati óra egyhangú ketyegése mellett, a hadjárat vészes küzdelmei között és a csaták és a rohamok viharos haláltusái közepén, a haza üdve, a nép oltalma és jóléte ugyan a döntő végczél, de a haza védura és a népnek legfelsőbb képviselője – a császár és király”.
Ez lebegett minden katona szeme előtt, így álmukból felkeltve is tudták, hogy „Ő Felsége neve ez okból a katonánál a lelkesedés teremtő rugója és egyenértékű az imával. A legfelsőbb hadúrra való gondolás aczélozza meg a katona erejét a nehéz küzdelem és a kemény munka idején; a legfelsőbb hadúrra való gondolat az, mely a katona lelkét egészen áthatja, benne a szent lelkesedést lángra gyújtja és a döntés végpillanatában a hazáért való teljes odaadásra és személyének önzetlen feláldozásra ragadja.”
Az 1914 nyarán kitört nagy háború az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó háborúja volt. A soknyelvű birodalom agg uralkodója a háború harmadik esztendejében halt meg, mely történelmi tragédiáról egykori szárnysegédje, Horthy Miklós sorhajókapitány a következőképpen vallott emlékirataiban: „1916-ban a november 22-ére virradó éjjelen azzal a jelentéssel ébresztett fel első tisztem, hogy I. Ferenc József király és császár őfelsége néhány órával előbb, röviddel 9 óra után örökre lehunyta jóságos szemét. Háziorvosa tanácsa ellenére íróasztala mellett töltötte el még az egész napot, és lefekvéskor parancsot adott, hogy fél négykor keltsék, mert – mint környezetének mondotta – »munkámat még nem fejeztem be«.
Másnap reggel lobogóinkat félárbócra eresztettük. Engedélyt kértem a flottaparancsnoktól, hogy részt vehessek a gyászünnepségen. (…) Jelen voltam a bécsi Szent István-templomban a méltóságteljes, megható és szomorú szertartáson, s utána elkísértük a koporsót a kapucinusok sírboltjába. Érezte, tudta mindenki, hogy a sírbolt ajtaja azt az örökre elmúlt korszakot is lezárta, amelyet legjobban az elhunyt uralkodó testesített meg.”
A szerző hadtörténész