Ezért folyton éhesek, így be-bemerészkednek a házak közé, élelem után kutatva. Kiváló téma fotózáshoz. Az egyik rénszarvassal jött a borja is. Talán többen is tapasztalták már, hogy amikor állatokat fotózunk, hihetetlenül vicces, buta fejjel képesek belebámulni a kamerába. Kutyák, macskák, papagájok… és a rénszarvasok is. És ahogy a rénszarvasborjú buta fejjel nézett a kamerába – és rám, aki aznap este épp rénszarvast ettem (nagyon finom volt) – lett egy ilyen „aaah” pillanatom. Úgy éreztem, nem akarom, hogy ezeket az állatokat leöljék, pusztán az én gasztronómiai élvezeteim kedvéért. És született egy döntés. Egy emocionális döntés – ezáltal meglehetősen irracionális is. Az emberi szervezet ugyanis igényli a húst. Olyan a biológiai felépítésünk, hogy kell neki. Lehet mindenféle pótlékokat keresni, lehet magyarázni, hogy nem is azért vannak metszőfogaink, meg hogy valójában nekünk is kérődző gyomrunk van, mint a kecskének, csak a gonosz orvostudomány a chemtraillel együtt titkolja…, de ettől még a tény az, hogy az ember – részben – ragadozó. Az oroszlán sem egy szemét rohadék, amiért megeszi az antilopot.
Az ember mindenevő. Kell neki a hús, de lényegesen kevesebb kell belőle, mint amennyit eszünk öncélú élvezetekért, státusszimbólumként; vagy csak simán mert így szoktuk meg. Pedig tényleg sokkal kevesebb is elég. És ide kapcsolódik a másik ok. Ha egy területen növényt termesztünk és megesszük, nagyságrendekkel kevesebb növényre van szükség, mint ha állatokkal etetjük meg a növényeket, és mi az állatokat esszük meg. Tehát a Föld szűkülő erőforrásait is feléljük a túlzott húsevéssel. Ja, és ha kevesebb tehén legel, kevesebb metángáz jut a levegőbe, csökken az üvegházhatás, ezzel is javítjuk bolygónk élhetőségét.
Tehát: együnk húst, mert a szervezetünknek szüksége van rá, de csak keveset együnk belőle; tényleg annyit, amennyire szükségünk van. Ezt vallom én. Sokan mást vallanak. Eszem ágában sincs prédikálni, senkit sem szeretnék nemhogy minősíteni, de még befolyásolni sem az étkezési szokásaiban. Még a két extrém álláspontot (vegán vs. húst hússal) is tiszteletben tudom tartani, még ha nem is értek velük egyet. De a nettó hülyeségtől elborzadok.
A nettó hülyeség pedig – többek között – akkor jelentkezik, amikor a táplálkozási preferenciáinkból, szokásainkból dogmákat kreálunk, komplex ideológiákat építünk köréjük, és (ezzel az ideológiával megtámasztva) másokra próbáljuk erőltetni őket. Vagy amikor simán csak feltűnési viszketegségünk van, és hozzá nagyon el is hisszük magunkat. Meg persze néha akkor is, amikor szerelmesek vagyunk. Bárdos Deák Ágnesnek a Magyar Narancsban 2016. július 11-én, Hónapok óta több ezer embernek kinn kellene lennie címmel megjelent interjújában bőséggel találkozunk a felsorolt esetekkel.
A Karsay Dorottya–Rózsa Milán–Pukli István stb., stb. sorozatba tökéletesen beleillő, aktuális 15 perces „hős”, Komáromy Gergely a ligetvédő aktivisták közül emelkedett a földről a kémények magaslatába, s került gyorsan bele a Magyar Narancsba is. Bárdos Deák Ágnes láthatóan bele is szeretett a rasztahajú Jah-reinkarnációba, így rögtön készített is vele egy fantasztikus interjút. A 20 évvel fiatalabb fiúért való lángoló rajongás, melynek hatására önmagunkból képesek vagyunk totál hülyét csinálni, kicsit Heller Ágnest is eszembe juttatja, amikor Farkasházy Teddy szokásos balatonszárszói piknikjén két évvel ezelőtt egy egészen csodálatos szettben jelent meg.
Bárdos Deák Ágnes ömlengő interjúja szomorú pillanat egy olyan életútban, amelynek számos gondolati elemével ugyan nem értek egyet, de respektálni és értékelni tudom. Ezt a cikket sajnos nagyon nem; éppúgy terméke a mostani időknek, mint maga az interjúalany, a „hős”, aki felmászott a kéményre, Komáromy Gergely, alias Mr. Ras. Aki egyetemi tanulmányait be nem fejezve inkább a ma divatosan aktivizmusnak hívott semmittevés útjára lépett a munka helyett, közben egy marginális zenekar (Riddim Colony) énekeseként – de a zenélést sem túl komolyan véve – igyekszik némi jövedelemhez jutni. Ezzel egy szűk, hasonló szellemiségű csoport körében csodálatot kelt, s így valóban el is hiszi magát. Klasszikus pszichológia-tankönyvi eset.
Az interjú legszebb pillanata minden bizonnyal ez:
„– Három hete, mikor befoglaltátok ezt az épületet, amit aztán közösségi házként üzemeltettek, vegán területté nyilvánítottátok.
KG: Hogy az erőszakmentességet kiterjesszük minden élőlényre, s hogy ezt az elvet átültessük a gyakorlatba.”
Vagyis: erőszakkal elfoglalunk egy területet az emberektől, amire aztán kijelentjük, hogy itt aztán kérem, semmi helye az erőszaknak, még az állatokkal szemben sem. (Hogy a „minden élőlény” szlogen bűvöletében a növényekkel szembeni erőszak hogyan egyeztethető össze ezzel a csodálatos gondolkodással, azon fenn se akadjunk.) Majd pedig Krisztus-pózban fekve vitessük el magunkat a rendőrökkel. Totális arány- és szereptévesztés. És a maroknyi hívőből kiváltott csodálat még tovább erősíti ezt a hamis párhuzamot és a hozzá kapcsolódó egyre erősebb önhittséget, miközben ordítanak az ellentmondások, a következetlenség, a debilitás.
Az, hogy mi maga az ügy (Liget-projekt), már rég elvesztette jelentőségét. A józan érvek és ellenérvek már rég nem számítanak. Valószínűleg sokan zsigerből utálják a Liget-projektet, mert össze van kötve a kormányzat Várba költöztetésével – ami, bevallom, nekem sem tetszik. De a Liget kapcsán már rég nincsenek szakmai viták; nem is nagyon lehetnének, ugyanis a szakemberek láthatóan egyetértenek vele, még ha helyenként jogos fenntartásokkal, észrevételekkel is.
A tiltakozás mára pusztán a zsigeri kormányellenes mozgalmak sosem szűnő, ám egyre szánalmasabb áradatának egyik, egyre inkább önmaga paródiájába hajló epizódja (a minap már a Magyar Azbeszt Szövetség is bejelentkezett – részletek a Válasz.hu-n 2016. július 22-én, Dobjon el mindent: a nap hőse színre lépett a Ligetben címmel megjelent írásában), egyre vállalhatatlanabb, exhibicionista szereplőkkel, akiknek valójában se víziójuk, se gondolatuk, viszont fürdenek abban a 15 percben, amíg a közvélemény (vagy legalábbis annak egy része) rájuk figyel.
Lehet, hogy nem is ment el Komáromy Gergely esze a húsnemevéstől. Lehet, hogy nagyon is tudatosan éli ki a feltűnési viszketegségét és erőszakos, mindent elsöprő vágyát arra, hogy megváltóként kövessék. A (neo)marxista forradalmárok mind ilyenek voltak, Lenintől Che Guevarán át Bernie Sandersig. Akik a munka helyett zavaros ideológiákban látják a boldogulás titkát, haragszanak a világra, különösen azokra, akik inkább dolgoznak (és esetleg el is értek valamit), imádják, ha követik őket, és az eltévelyedett követőknek csupa-csupa szépet ígérnek – persze munka és erőfeszítés nélkül. Amíg csak fákat ölelgetnek, vegánkodnak stb., addig nem különösebben veszélyesek.
A bolondokkal nincs baj – csak hatalmat nem szabad kapniuk.
A szerző zenei szerkesztő, újságíró