2017. január 17., kedd, Antal, Antónia napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/felsooktatasi-dilemmak-1251691/

Felsőoktatási dilemmák

A központi akaratnak vagy az autonómiának kell-e meghatározó szerepet játszania?
A felsőoktatás intézményhálózata folyamatos, nagyon gyakran ellentétes irányú mozgásban van. A kiváltó ok lehet a központi akarat megnyilvánulása, lehet regionális érdek, sőt erős érdekérvényesítő erővel rendelkező személyek magánérdeke is.

Az intézményhálózat átalakítása többnyire az integráció-dezintegráció körül forgott. Helyes törekvés volt az egy városban működő önálló felsőoktatási intézmények összevonása, de a megvalósítás nem sikerült tökéletesen. Több városban működő intézmények integrációjával regionális egyetemek/főiskolák is létrejöttek. Az ilyen-olyan megfontolásból összevont intézmények egy része előbb-utóbb újra szétvált, esetleg másik társat választott. Ahogy lenni szokott, mindenre és mindennek az ellenkezőjére találni példát a magyar felsőoktatásban.

A kérdések kérdése számomra az, hogy miért nincs – talán Apponyi Albert óta – az egész országot átfogó felsőoktatás-politika. Ha ránézünk hazánk felsőoktatási térképére, megvizsgáljuk az intézmények minőségét és minősítését meghatározó adatokat (például a tudományosan minősítettek számát és arányát), láthatjuk, hogy az ország e tekintetben három részre szakadt: Budapestre, a Dunántúlra és az ország keleti felére (Alföld és Észak-Magyarország). Budapest külön entitás. A Dunántúl és az ország keleti fele között a felsőoktatás mennyiségi és főleg minőségi mutatói alapján óriási a különbség. Néhány évvel ezelőtti statisztikai adatok szerint a Pécsi Egyetemen annyi tudományosan minősített oktató dolgozott, mint a Dunántúl többi felsőoktatási intézményében együttesen. Ugyanakkor mind Szegeden, mind Debrecenben lényegesen több volt a minősített oktató, mint Pécsett. S akkor még nem beszéltünk Miskolcról, Gödöllőről, a szakmailag nagyon erős, mostantól egyetemként működő egri és nyíregyházi főiskoláról, és a térség többi intézményéről.

Hasonló aránytalanság figyelhető meg az MTA kutatóintézetei­nek megoszlásában is, a Dunántúlon nincs a debreceni Atomkihoz vagy a szegedi biológiai kutatóközponthoz fogható intézet. Úgy látszik, érvényesül a bibliai mondás: „akinek van, annak adatik…” Lehet, hogy a felsőoktatásban és a tudománypolitikában nem az egyébként sok tekintetben követendő Bibliá­nak kell meghatározónak lennie.
Miközben azt tapasztaljuk, hogy helyi érdekek érvényesülésével jönnek létre új (típusú), vagy lépnek feljebb a főiskolai státusból egyetemibe – néhány esetben indokoltan – már meglévő intézmények, az amúgy is hátrányos helyzetű Nyugat-Dunántúlon ellenkező folyamat játszódik le. Ennek belső és külső okai egyaránt vannak. A belső okok között említem, hogy az egykor számos példaértékű kezdeményezéssel (regionális integráció szorgalmazása, nem tanári szakokon egyetemi képzés indítása, saját egyetemi tanárok kinevelése, a tanárképzés reformjára tett javaslatok, kari struktúra kialakítása főiskolán stb.) kitűnő főiskola élén húsz éve nincs koncepciózus vezetés. A látszateredmények (egyetemi központ létrehozása, mesterszakok a tanárképzésben, fehér hollóként egy-egy diszciplináris mesterszak) többnyire központi intézkedéseknek, illetve egy-két fajsúlyos szakember küzdelmének köszönhetők. Az egyetlen innovatívnak tűnő kezdeményezés is, a gépészmérnökképzés bevezetése az alapképzésben kívülről, az ipar oldaláról jött. A nagy garral, politikai támogatással beharangozott és elindított képzés maximális keretkihasználással is három év alatt mindössze 240 hallgatót vesz fel. Ez azonban édeskevés egy intézmény fenntartásához, mivelhogy a többi területet – elsősorban a humán tudományokét – elhanyagolták, magyarán: erőteljesen leépítették. Arról nem is szólva, hogy a mérnökképzés második évében már a keretszámot sem sikerült feltölteni. Ehhez járult még, hogy a néhány évvel ezelőtt a szomszéd város egyetemével megvalósított kényszerintegráció nem hozott szakmai előrelépést (például közös szakokat), anyagilag viszont ellehetetlenítette az egykori főiskolát. Így nem csoda, ha az oktatók és a dolgozók több mint 90 százaléka az integráció megszüntetése mellett állt ki, s ehhez a város országgyűlési képviselője révén megkapta a politikai támogatást is. Az év végével felbontották ezt a házasságot. A felek nagy lehetőséget szalasztottak el.

Az egyértelművé vált, hogy együtt nem megy. Azon azonban kevesen gondolkodtak el, megáll-e önállóan a lábán az intézmény, amelynek besorolása pillanatnyilag bizonytalan. Mivel észszerű javaslattal, diákokat vonzani képes programmal a vezetés továbbra sem tud előállni, a központi akaratnak kellett beavatkoznia, legalábbis a mi kis információhiányos világunkban erre a következtetésre kell jutnunk. A központi akarat nem adja meg – bizonyos fokig érthető módon – az önállóságot, s azt a támogatást, hogy kialakulhasson az intézmény új, vonzó profilja, hanem úgy döntött, hogy egy újabb integrációba szuszakolja bele, ezúttal az ország leg­elismertebb fővárosi egyetemével. Ennek a frigynek a következményei beláthatatlanok – az intézmények közti színvonalbeli, mennyiségi különbség és számos szakmai párhuzamosság miatt. Az máris látszik, hogy az előző integrációban létrehozott egyetemi központ státus és jelleg megszűnik, s az egyes tanszékek, valószínűleg megszüntetve a kari struktúrát, a fővárosi egyetem különböző karai alá lesznek besorolva.

Felvetődik a kérdés: a felsőoktatásban a központi akaratnak vagy az autonómiának kell-e meghatározó szerepet játszania? Azon túl, hogy a kérdés a kormányok képviselte ideológiától is függ, minden az arányokon múlik. Az arányok pedig attól függenek, hogy a kormányzati irányításban, illetve az érintett felsőoktatási intézményben mennyire erős a szakmai képviselet. Amikor 1996-ban az írásunk tárgyát képező intézmény és a régió egyeteme közti, országosan első regionális integráció alapjai ki lettek dolgozva, az akkori művelődési miniszter áldását adta a tervre. Az egyetem azonban, a többéves összehangolt munka eredményét, valamint a miniszterrel kötött megállapodást felrúgva leszavazta az integrációt. Bár az integráció megfelelt az aktuális felsőoktatási kormányzat koncepciójának, a miniszter tudomásul vette az egyetem döntését, cserbenhagyva a kezdeményező intézményt. Ma viszont a központi akarat úgy döntött az intézmény sorsáról, hogy nem kérdezte meg az intézmény munkatársait, csupán a legszűkebb vezetéssel egyeztetett/egyezkedett. Úgy látszik, sem személyi, sem szakmai feltételeket nem szabtak, ezeket ráhagyva az új, egyszersmind domináns partnerre.

Egy felsőoktatási intézmény nem önmagában és önmagáért való dolog. Főleg nem egy felsőoktatási és kutatási szempontból hátrányos helyzetű régióban. Hiánya, megszűnése, de már sorsának bizonytalansága is fokozza az elvándorlást, a népességfogyást, ami már most is jellemző a városra és az egész megyére. Virágzó megléte viszont vonzó lenne a fia­talok, a szellemi elit számára.

Az intézmény két épülete között mintegy félúton terül el a város kétezer éves, római kori emlékeit őrző, jobb sorsra érdemes romkertje. Úgy látszik, romokat a mi korunk is képes létrehozni. Ahogy most fest a dolog, csak azt tudom mondani, az utolsó majd kapcsolja le a villanyt és tegye ki a műemlék táblát…

A szerző Prima Primissima-díjas egyetemi tanár

Kiemelt

Százötvenmilliárd felújításokra

Még ebben az évben kijavítják az M1-es és az M7-es autópályák rázós szakaszait.

Poszt-trauma

Már árulják az Obama-korszak utolsó leheletét

Újabb remek ötlettel álltak elő az amerikai liberálisok.

Pilhál György is szerkesztőséget vált

Tovább erősödik a csapat.

Na, hová tart Bayer Zsolt?

Távozik a Magyar Hírlaptól.

Na, hová tart Azurák Csaba?

Intenzív tárgyalások zajlanak az ellenzéki körökben nagyon népszerű Kóczián Péterrel is.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!