A kiegyezés utáni vallás- és közoktatásügyi miniszterek egymás után tettek kísérletet a felsőoktatás törvényi szabályozására. Eötvös József 1870-ben terjesztett elő javaslatot a Pesti Egyetem újjászervezésére, a Műegyetem létrehozására, valamint a második magyar tudományegyetem felállítására Kolozsváron. A Pesti Egyetemről szóló tervezetet élénk társadalmi és szakmai vitát követősen végül nem fogadták el. 1871-ben létrejött az új Műegyetem, és 1872-ben megalakult a Kolozsvári Egyetem, többek között egy új, addig Európában is szokatlan, önálló természettudományi karral.
Az 1919-es diktatúrában az egyetem élére előbb politikai megbízottat állítottak, majd – a rektor szerepét formálissá téve – a karok irányítását megosztva a dékánra és egy új összetételű kari bizottságra ruházták. A két világháború között lényegében a dualizmus korának szabályai maradtak életben, így átfogó felsőoktatási törvény elfogadására nem került sor. Az 1920-as évek fontos reformjának számított az egyetemi gazdasági bizottságok és hivatalok megszervezése, ami az addiginál sokkal hatékonyabb működést tett lehetővé. 1936-ban miniszteri rendelettel létrehozták az Országos Felsőoktatási Tanácsot, amelynek négy szakosztálya, s azokon belül bizottságai alakultak.
A tanács a miniszter tanácsadó és véleményező szervezeteként működött és az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején több képzési ág felsőoktatási reformjának tervét is kidolgozta. A kor nagy vihart kavaró döntése volt a felvételek korlátozása az ismert és igazságtalan numerus clausus formájában, amelyet azután a korszakban többször módosítottak.
1945 után eltörölték a korábbi felvételi diszkriminációkat, teljesen megnyitották a nők előtt az egyetemeket és az új típusú képzéseket, munkástanfolyamokat, esti tagozatokat alapítottak. 1948-tól a magyar felsőoktatás egy államszocialista diktatúra irányítása alá került. Eltörölték az egyetemek idejétmúltnak minősített autonómiáját, az egész felsőoktatásban szovjet mintára végtelenül elaprózott és széttagolt intézményrendszert vezettek be. Az egyetemeken is életbe lépett a pártirányítás, és a felvételeknél a származás szerinti kategorizálás.
A parlament szerepe a felsőoktatás irányításában megszűnt, a továbbiakban törvényerejű rendeletekkel szabályozták az egyetemi és főiskolai képzés minden kérdését egészen a rendszerváltozásig. A szigorú központi és pártirányítás 1956 után sem enyhült, de a felvételiknél 1963-ban formálisan megszüntették a származás szerinti kategorizálást. A felsőoktatás széttagoltsága folytatódott, 1965-ben 15 szakhatóság irányítása alatt 92 felsőoktatási intézmény működött.
1969-től a demokratizálódás jeleként nagyobb önállóságot kaptak az egyetemek bizonyos vezető tisztségek betöltéséhez, és növelték a hallgatók részvételét az intézmények irányításában. Bár az 1980-as években jelentős kísérletek történtek a felsőoktatás rendszerének korszerűsítésére – 1983-ban elkészült a Javaslat a felsőoktatás fejlesztésére című minisztériumi tervezet, és 1985-ben az oktatási törvény is fontos felsőoktatási vonatkozásokat tartalmazott –, de az államszocializmus feltételei, a széttagolt ágazati irányítás közepette valódi reformokat nem lehetett megvalósítani.
A rendszerváltás után konszenzus alakult ki arról, hogy elkerülhetetlen az egész magyar felsőoktatást immár egységesen szabályozó, a demokratikus normákhoz igazodó új felsőoktatási törvény kidolgozása és elfogadása. Az óriási átalakulás közepette gyors ütemben állt helyre az egykori egyetemi autonómia, egyházi egyetemek és főiskolák, alapítványi főiskolák alakultak, és megkezdődött a felsőoktatási intézmények spontán belső átalakulása, integrációja. Többéves munka nyomán 1993. július 13-án az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el az új, demokratikus Magyarország első felsőoktatási törvényét.
Ez pontosan szabályozta a felsőoktatással kapcsolatos állami hatásköröket, így az Országgyűlés, a köztársasági elnök, a kormány, a miniszterelnök és a miniszter felsőoktatási vonatkozású jogosítványait. A törvény megszüntette az egyetemek és főiskolák széttagolt irányítását, és azt a szakminiszterre bízta. A kormány és a minisztérium munkáját ettől kezdve két új testület segítette: a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, illetve az Országos (később Magyar) Akkreditációs Bizottság, amelyek alapvető felsőoktatási szakmai kérdésekben foglaltak állást.
Alapvető változás volt, hogy a törvény visszaadta az egyetemeknek a tudományos minősítés jogát, így a doktori fokozat ettől kezdve az egyetemeken szerezhető meg, s az intézmények visszakapták a habilitáció jogát is. A törvényt a következő másfél évtizedben többször is módosították.
1996-ban talán a legfontosabb változás történt: a finanszírozási rendszer átalakítása. E kérdés az egyetemek működésének középpontjában állt, mert a különböző előirányzatok változásai rendkívül eltérő, időnként nagyon nehéz helyzetbe hozták az intézmények különböző szervezeti egységeit. 1999-ben törvényt fogadtak el a felsőoktatási intézmények hálózatának átalakításáról; 2000. január 1-jén jöttek létre az új, integrált egyetemek és főiskolák, amivel a magyar felsőoktatási rendszer egyik régi hibáját próbálták orvosolni, és az Európában szokásos egyetemi modellt és méretet kialakítani. Az átalakulás, érthető módon, nem kis nehézségekkel járt, és a kialakult struktúra azóta is többször módosult.
Magyarország 2004. május 1-jétől az Európai Unió tagja. A csatlakozást megelőzően hazánk 1999-ben aláírta a bolognai nyilatkozatot, és kötelezettséget vállalt az alap- és mesterképzés itthoni bevezetésére. A képzés feltételeit a 2005. évi felsőoktatási törvény teremtette meg. Azóta is vitatkozunk azon, hogy 2005-ben a reformokat ilyen sebességgel és ilyen ütemezésben kellett-e bevezetni. Helyes volt-e az, hogy ilyen gyorsan próbáltunk egy Magyarországon eddig ismeretlen oktatási rendszert, a háromfokozatú (alap-, mester-, doktori) képzést bevezetni.
A 2010-es évek felsőoktatási szabályozása pedig hármas szorításban – az ezredfordulóra kialakult intézményhálózat megváltoztatására jelentkező igény, a folyamatosan alakuló munkapiac nem hosszú távú elvárásai, valamint a szakképzés és a tudományra nevelés (profession/science) eltérő jellegének jegyében – szinte folyamatos…
A szerző akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár