A döntő kérdés az, hogy Európa szellemi és politikai vezetői teljes mélységében felfogják-e, mi történt, és képesek-e új békét teremteni. Ha ebben a dologban kétségeink vannak, az sajnos nem alaptalan.
Mit tartsunk arról a céllövőről, aki, miután beletalált a tízesbe, makacsul ugyanarra a pontra lő akkor is, amikor már arrébb vitték a céltáblát? Mit tartsunk arról az orvosról, aki, miután páciensét megfelelő gyógyszerekkel kigyógyította a betegségéből, makacsul ugyanazt a gyógyszert erőlteti akkor is, amikor a páciens már egészen más betegségben szenved? Mit tartsunk arról a hazatérő emberről, aki egyre erőlteti a régi kulcsot, miközben a zárat már lecserélték? Ugye joggal tarthatjuk őket ostobának?
És mit tartsunk arról a politikusról, aki hetven évvel ezelőtti problémák megoldására alkalmas eszközöket erőltet makacsul új, egészen más problémákra? Rosszabb, mint ostoba: kártevő. Egyszerű, nyilvánvaló, jól látható tényt kellene felismerniük Európa vezető politikusainak és véleményformálóinak: az elmúlt hetven évben a világ gyökeresen megváltozott, a céltábla arrébb ment, a zárat lecserélték és a régi betegség helyébe újak léptek. Mindazok a válaszok, amelyeket a földrész szellemi elitje a második világháború kataklizmájának kihívására a háború után kidolgozott, alkalmatlanok a mai kihívások kezelésére.
Érthető és indokolt, hogy a második világháború után minden gondolkodó ember legfőbb gondja volt megérteni, feldolgozni mindazt, ami történt, és megtalálni annak a módját, hogy soha többé ne ismétlődjék meg. A szovjet tömb kész – és rossz – válaszokkal jött létre, de nyugaton érdemi elemző munka folyhatott, és meg is született a válasz: a fasizmussal szembeszegezett modern kori liberalizmus, az egyéni szabadság feltétlen tisztelete. Az 1968-as mozgalmakban ez a szellemiség teljesedett ki és vált egyeduralkodóvá. És aztán ez merevült mára dogmává, az értelmiség számára kötelezőnek tekintett liberális identitást a fasizmus tagadásában határozva meg.
Csakhogy a fasizmus mára gyakorlatilag halott. Le van győzve, meg van semmisítve. Ez még akkor is igaz, ha néhány tucat (néhány ezer?) elmebeteg időnként fasisztásdit játszik, náci maskarába öltözik és kart lendít. A fasizmus semmivel sem valósabb veszély Európában, mint mondjuk a lepra. Szörnyű volt, de elmúlt. Oda kell figyelni, hogy ne bukkanjon fel újra, de harcolni ellene oktalanság. Nyugat-Európa elitje azonban makacsul antifasiszta szemüvegen át nézi a világot, az antifasiszta harc koordináta-rendszerében értelmez minden társadalmi jelenséget, a fasizmus újjáéledését tartja a legnagyobb fenyegetésnek, és e veszély elhárításának rendeli alá minden tettét. A dolog odáig megy, hogy még antiszemitaellenességét is kész zárójelbe tenni, és a zsidóságot ősellenségnek tekintő kultúrákat is kész támogatni, ha az úgynevezett jogvédő megoldóképlet szerint ez tűnik számára a követendőnek.
Itt tegyünk egy kitérőt. Ezt is ideje már kimondani: mint államformáló erő, az antiszemitizmus is halott. Nem azért, mert jobbak lettek az emberek, hanem mert ebben a tekintetben is megváltozott a világ. Az állami antiszemitizmus ugyanis egy adott kor eszmetörténeti jelensége. Az úgynevezett szociáldarwinizmusról van szó. A XIX. század végén Európa meglehetősen nehezen fogadta be a darwini tanítást az evolúcióról, a fajok egymás elleni harcában kikovácsolódó kiválasztódásról – de aztán elfogadta, olyannyira, hogy sokan úgy látták, e természeti törvények alól az ember sem kivétel, az emberi világban is a létért való harc folyik, és természeti parancs a másik „faj” legyőzésére való törekvés. A gondolatmenet téves, hiszen a Homo sapiens egyetlen fajt alkot, de a huszadik század első harmadában ezt sokan még nem látták be, ezért aktív vagy passzív módon hozzájárultak az antiszemitizmus állami szintre emeléséhez. Ma azonban ennek már nincs semmi realitása, mert megszűntek az eszmetörténeti alapjai. A társadalmi antiszemitizmus kétségkívül létezik, de történelemformáló ereje már nincs, és nem is lesz.
A migránsválság kapcsán azonban ez is mellékszálnak bizonyult. Antiszemita százezrek özönlenek Európába, és mert az antifasiszta harc koordináta-rendszere szerint védendőnek, támogatandónak látszanak, Európa szellemi elitje, sutba dobva saját antiszemita-ellenességét, teljes mellszélességgel melléjük áll. És teljes meggyőződéssel nácizza le mindazokat, akik nem ezt teszik. Ha semmi más, ez az ellentmondás is világosan mutathatná a migránsválság liberális, magát jogvédőként meghatározó megközelítésének alkalmatlanságát. De ha nem ott van a céltábla, akkor hol? A történelmet közelről, kortársként nagyon nehéz megítélni, valószínűleg mégsem tévedünk, ha korunk fő kérdésének a globalizációt tekintjük. Hiszen az emberi civilizáció tízezer éves történelmében alapvetően új jelenségről van szó, még ha két-háromszáz éves gyökerekből sarjad is.
A globalizáció ezerarcú, jót és rosszat is magával sodró jelenség, de szempontunkból két dolog lényeges: gyakorlatilag a föld valamennyi lakója megtudhatja és meg is tudja, hogyan élnek az emberek a gazdag országokban, és gyakorlatilag bárki, a föld bármely pontjáról eljuthat ezekbe az országokba, hogy megpróbálja megszerezni magának azt az életet – ennek sem jogi, sem gazdasági, sem technikai akadálya nincs.
Tökéletesen félremagyarázza a helyzetet, aki a migránsválságot a háborúk elől való menekülésre vezeti vissza – ezek az emberek békés, biztonságos országok során át törtetnek a céljuk felé: a nyugati típusú fogyasztói jólétbe. Amíg nem tudták, milyen az, addig nem is hiányzott nekik. De most már tudják, a legeldugottabb afgán faluban is ugyanazt a reklámot nézik, amit mi, és ugyanazokra a javakra vágynak, amiket mi megvehetünk. Ezért megy a lengyel kőműves Manchesterbe és ezért megy a pakisztáni földműves Berlinbe, az iraki orvos Stockholmba. Csakhogy nem élhet mindenki Londonban, Berlinben és Stockholmban. Nem költözhet mindenki Európába. A nyugati típusú jólét felé megindult népáradat, ha nincs előtte korlát, nyilvánvaló módon katasztrófába dönti nemcsak a befogadó országokat, hanem a kibocsátókat is. Európa joggal védi az emberek jogát arra, hogy megválasszák az országot, ahol élni akarnak. A keresztény erkölcs joggal követeli meg a híveitől, hogy adjanak annak, aki kér, és befogadják azt, aki kopogtat. De ha ez a szabadság és ez a befogadás katasztrófához vezet, akkor önmagában éppoly erkölcstelen, mint amikor egy hajó annyi hajótöröttet vesz fel a tengeren, hogy végül maga is elsüllyed.
Az új kérdésekre a válasz megtalálása egyáltalán nem egyszerű, sok ember komoly, kitartó szellemi erőfeszítésére van hozzá szükség. Az azonban biztos, hogy a régi válaszok már semmit sem érnek. És az idő sem a lassan gyerektelenné váló Európának dolgozik. Párizs után még hihettük, hogy olyasmi történt, amit ismerünk, amire vannak kész válaszaink. Brüsszel után már ezt senki sem teheti. Kétezer éves kultúránk múlik azon, milyen gyorsan találjuk meg az új kérdésekre az új válaszokat.
A szerző újságíró