„Mi történt volna, ha 1956-ban a svéd, a dán, a holland, a belga és a luxemburgi kormányfő, valamint a német kancellár azt mondják, hogy a magyarok nem tartoznak ide kulturálisan, ezek az emberek elfogadhatatlan módon megváltoztatnák a kultúránkat?” – tette fel ön a kérdést.
Akkor a svéd, a dán, a holland, a belga és a luxemburgi kormányfő, valamint a német kancellár nem mondott volna igazat. Hogy hazudtak volna, vagy csak tudatlanságukról adtak volna tanúbizonyságot, nem tudom, mert szerencsére nem így történt. Azt sem tudom persze, hogy ön, biztos úr, valóban nincs tisztában két európai nemzet közötti kulturális eltérés mértékével és valóban nem látja a mai bevándorlók és az európaiak között gondolkodásbeli, kulturális, vallási eltérések nagyságát, vagy tudatosan mossa össze egymással ezt a két dolgot. Szögezzük le, a mi régiónk országainak kultúráját ugyanabból a szövetből szőtték, mint az önökét, ha mások is a minták és a színek az egyik helyen, mint a másikon.
Az 1956-os magyar menekülést több okból nem lehet összekeverni a mai migrációval. Nem voltak köztük álmenekültek, akik a befogadó országot akarták volna tönkre tenni, félelembe kergetni. Olyanok lehettek elvétve, akik a menekültek megfigyelése céljából vegyültek közéjük, talán olyanok is, akiknek kémkedési feladatuk volt, de tevékenységük nem az önök jogrendje ellen irányult. Biztosan voltak közöttük olyanok, aki nem annyira az itthoni megtorlás elől, mint inkább a jobb élet reményében indultak útnak. De még nekik is volt komoly politikai üzenetük: a szovjet befolyás alatti országokban nincs szabadság, nem érvényesülnek az emberi jogok, a kommunizmus nem járható út, elviselhetetlen. Ez az üzenet évtizedekig a politikai élet perifériájára szorította a nyugati baloldali pártokat.
Ön büszke arra, hogy az akkori Nyugat befogadta a menekülteket. Helyes, részünkről is köszönet ezért. Ne feledjük azonban, hogy mintegy kétszázezer emberről volt szó, ami meg sem közelíti a mai érkezők számát. Befogadásuk így is hosszú folyamat volt, és az egyes országok csak a saját maguk által meghatározott létszámot fogadták be, a felkínált lehetőségek közül pedig az érintettek szabadon választhattak. Senkit nem kényszerítettek sehová.
Az önök kényszerelosztási elgondolásai sértik az érintett országok szuverenitását és a menekültek emberi méltóságát. Ha ön büszkélkedni akar, inkább büszkélkedhetne azzal a jelentős segítséggel, amely gyógyszer, kötszer és élelmiszer formájában áramlott hozzánk, esélyt adva a harcok alatt és jóval utána is az itt maradt civil lakosságnak. A tagállamok egymás ellen fordítása helyett ma is az volna az önök dolga, hogy a menekülés indokainak felszámolásával segítsék a kibocsátó térségek lakosságát. Ami eddig ezen a téren történt, az szégyenteljesen kevés.
Szégyenteljes egyébként az akkori politikai vezetés tevékenysége is. Élesen támadták a szovjet beavatkozást, közben biztosították Moszkvát, hogy tiszteletben tartják a kialakult érdekszférákat. Magyarán: tűrték, hogy Moszkva martalékává legyünk, és közben saját belpolitikai hasznuk érdekében, azaz álszent módon felszínen tartották a „magyar ügyet”, hogy elszívják a levegőt a kommunizmussal kacérkodó nyugati értelmiség elől. 1956-nak nem a szabadságot eltipró szovjet tankok a győztesei, hanem önök, akik kétszázezer, kiemelkedően jó teljesítményt nyújtó emberrel lettek gazdagabbak és még komoly politikai előnyhöz is jutottak, mindezt anélkül, hogy bármit tettek volna érte. Most is önök élvezik, hogy megállítottuk a balkáni úton a bevándorlást, hogy megtartjuk a határ őrizetére és átlépésére vonatkozó előírásokat, mégpedig úgy, hogy közben állandó hátbatámadásoknak vagyunk kitéve ezért. És még önök beszélnek európai szolidaritásról?
A szerző az Európai Parlament volt alelnöke