Mit és mennyit ér a Seuso-kincs? A legnagyobb késő római kori ezüstkincs egy lakomakészlet, amit valaha találtak és nem olvasztottak be. A visszakerült darabok aranyértéke, minősége és művészeti értéke alapján világszerte páratlan kincsleletnek számít. Ráadásul vér is tapad hozzájuk, hiszen az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb műkincslopási botrányaként került Nyugatra: megtalálóját, Sümegh József kiskatonát meggyilkolták (a hivatalos verzió szerint felakasztotta magát), majd a 80-as évek elején a kincset kicsempészték a vasfüggönyön át. Ebben az akcióban részt vehettek Kádár-kori ügynökök is.
A kincslelet egy Kr. u. 350 és 400 között készült tálalókészlet darabjaiból áll. Felirata és az ábrázolásai alapján egy Seusónak nevezett, módos, talán pannóniai kelta származású római arisztokrata nászajándéka volt. A Balaton környékén élő férfi két üstben ásta el a kincseket egy barbár támadás elől menekülve. Ráadásul szinte biztos, hogy még vannak lappangó darabjai: poharak, tálak, evőeszközök, tehát az étkészletek szokásos tárgyai. Ezeket is kicsempészhették az országból, majd a botrány kitörése után azért távolíthatták el a készletből, mert árulkodó feliratok – az ezüstműhely szignója vagy földrajzi nevek – is szerepelhettek rajtuk, és ezek egyszer s mindenkorra eldöntötték volna az eredetük vitáját.
A kincsek 1990-ben bukkantak fel a Sotheby’s New York-i aukciósházban, hamis libanoni papírokkal. Ám a Pelso felirat, amelyet valószínű, hogy elfelejtettek kiszótárazni, sokatmondóbb volt, mint gondolták, hiszen ez volt a Balaton latin neve. A magyar állam ráeszmélt, hogy ez lehet a kiskatona által talált kincs, és bejelentette igényét. Pert is indított, amelyet 1993-ban elvesztett, és ugyanígy pereskedett érte Libanon és Jugoszlávia is. A kincs Lord Northamptonnál és társainál maradt, de mivel Magyarország – nagyon helyesen – nem mondott le az igényéről, ezután nem tudták a piacon értékesíteni.
Most az egész ismert kincs hazakerült. A tizennégy ezüsttárgyért és az ezeket rejtő rézüstért összesen 13,3 milliárd forintot fizetett Magyarország.
Az ásatások még valóban sok mindent bizonyíthatnak, csakhogy a magyar állam nem visszavásárolta, hanem kompenzációs díjat fizetett értük, és ez azért fontos, mert így a magyar állam a törvényes tulajdonos. Anyagi ráfordítás nélkül aligha lehetett volna megoldani az ügyet. Az Unidrot független kormányközi szervezet 1995-ös római konvenciójában, amely a lopott vagy illegálisan exportált kulturális javakról szólt, megállapította: ha egy állam bizonyítani tudja a tulajdonjogát, akkor annak minden esetben visszajár a szóban forgó műtárgy. De ha ezt a másik fél jóhiszeműen vásárolta meg, azaz nem tudta vagy vélelmezetten nem sejtette, hogy lopott műkincsről van szó, és megfelelő gondossággal járt el a megszerzésekor, akkor mindenképpen kompenzációra jogosult.
Megszólalt Hajdú Éva, a Gyurcsány-kormány miniszteri biztosa, aki annak idején a Seuso-kincs ügyével foglalkozott. Szerinte Orbán Viktornak nincs igaza, amikor a kincsek felbecsülhetetlen értékéről beszél, hiszen a Seuso-kincset pontosan felbecsülték. Hozzáteszi, hogy amikor ő hivatalban volt, 2006–2008 között a kincs teljes egészét megvásárolhatták volna tízmillió euróért. Hát miért nem tették? Nem különb a Jobbik sem, amely, bár örvendetesnek tartja, hogy visszakerültek a Seuso-kincsek, de lélegeztetőgép-retorikára süllyedt, mert szerintük 9 milliárd forintból az összes köztisztviselő bérét 20 százalékkal lehetett volna emelni ősztől.
Lehet, hogy a magyar államon kívül egy múzeum vagy műgyűjtő sem kockáztatná megvásárolni a tisztázatlan eredetű kincset, de ez mit sem változtat a lényegen. Ráadásul a piaci értékesítést éppen a magyar állam lehetetlenítette el azzal, hogy nem mondott le a törvényes tulajdonjogról. Magyarország részéről ez volt a logikus lépés, hiszen immár de facto a magyar állam tulajdonába került, s már csak az maradt hátra, hogy minden kétségen kívül bebizonyítsuk a kincs pannóniai, azaz magyarországi eredetét. Ha előkerül bármilyen tárgy, amely a készlethez tartozik, az perdöntő bizonyíték lehet, de az sem ártana, ha kiderülne a gyilkosok vagy a csempészek neve. Ha ez megtörténik, akkor az ,,átok” is megtörik, hiszen a tisztázott tulajdonosi viszonnyal a Seuso-kincsek piaci értéke a szó szoros értelmében felbecsülhetetlen, a művészeti és történeti értéke már így is vitathatatlan.