Molnár nem is rágja meg a szavait: Washington a kontinens nyugati felén, de lépésről lépésre, kifinomult, leplezett eszközökkel éppoly sikeresen érvényesítette ideológiáját, mint keleti ellenfele a magáét a maga elefántlépteivel. A két nagyhatalomnak „párhuzamos víziója volt az emberiség boldogulásáról”. Hatalmukat materializmusra és internacionalizmusra építették. A marxista szovjet modell és a neoliberális „made in USA” zárójele között Európa fokozatosan depolitizálódott, és elvesztette a sorsa fölötti uralmat. Amit Molnár fájlal e visszhangot kiváltó könyvében: Winston Churchill és Charles de Gaulle óta Európának nincs saját ideológiája, amelyen keresztül kifejezhetné és érvényesíthetné identitását.
Talán mondani sem kell, hogy napjainkban – a Brexit után – e kijelentés érvénye szembetűnőbb, mint valaha. A két nagyhatalom hallgatólagosan fenntartotta a status quót, és Európa kiszolgáltatott állapotban maradt.
A keleti felén történt rendszerváltozások új esélyt adhattak volna Európa szuverenitásának. Molnár úgy vélte, hogy noha a nyugati életszínvonalat szeretnék ők is megközelíteni, állampolgárainak tekintélyes része azért fokozatosan tartani kezd az amerikai ideológiától. A nemzet, a vallás, a tradíciók még erősek, ha megtépázva is, de kiállták a kommunizmus pusztító lelki viharát. A kontinens nyugati felén viszont a hedonizmus, a mindent megengedő önzés, a fogyasztás őrülete határozza meg az életvilágot. „A kölcsönhatás izgalmas jövőt ígér – írta Molnár. – Kivételes lehetőség, hogy ugyanaz a kontinens, ugyanaz a civilizáció a viszonosságtól gazdagodva haladjon tovább az útján. Az egyik fele a modernitással, a másik a hagyomány emberi értékével gazdagítja a másikat.” Európának vigyáznia kell, hogy a technokrata világszemlélet, a kozmopolitizmus, a nemzetközi finánctőke ne torzítsa tovább az amúgy is megviselt arcát. A jövő Európája – figyelmeztet – akkor fog hatalmas erővel bírni, ha nem az Egyesült Államok képére formálja magát, hanem a nemzetállamok (ha jobban tetszik: patrióta államok) kölcsönös együttműködésére törekszik.
A magyar politológus azonban látta az érem másik oldalát is: a hatvannyolcas generáció utópikus merevségét, akik ideológiáktól bódultan, gőgös felsőbbrendűséggel vetik meg a nemzeti érzést, a természetes emberi közösségeket, a családot, a gazdag európai hagyományt. Neveltetésüknél fogva a felsorolt értékeket múzeumba helyeznék, hogy a más kontinens turistái pénzért tanulmányozhassák azt, amit ők már meghaladtak. Az európai elit tekintélyes része ismét egy „új embert akar” faragni tévéző médiatársaiból, noha már két ízben is volt katasztrófába torkolló – fasizmus, kommunizmus – példa erre. Az egyén a liberalizmus szerint – hiszen róla van szó – történelmileg is megelőzi a közösséget és a társadalomban csak ő az egyetlen értékforrás. Az egyének egymás közötti szerződései hozták létre a társadalmat, azért, hogy (gazdasági) érdekeiket érvényesítsék. Tehát a liberalizmus egy határozott emberképpel (antropológiával) rendelkezik, amit mindenáron érvényesíteni akar. Következésképp és leegyszerűsítve: Európa nyugati és keleti felének egymásra találása – ezek szerint – arra jó, hogy a tőkével rendelkező nyugati érvényesítse érdekeit a keletivel szemben. A többi csak kulturális-ellenkulturális, turisztikai és fogyasztói delírium.
Miért is féltette Molnár negyedszázaddal ezelőtt Európát a modellnek tekintett Egyesült Államoktól? Azért, mert végső soron Amerika a különböző okokból odavándorolt egyének konglomerátuma, akik térben és időben elvágva gyökereiktől, felmenőik történelmétől könnyebben manipulálhatóak. Európa népeinek viszont még van történelmi múlt tudata, noha az új típusú oktatás már kikezdte azt is.
Európa egy része még ragaszkodik a hagyományaihoz és sajátos mentalitású. Európának is megvannak a maga ideái és ideáljai, de gazdag tapasztalata birtokában képes visszafogni magát. Csak a nemzet hagyományaihoz szervesen kapcsolódó társadalmi háló képes felkészíteni az egyént az alkotó életre: mederbe terelve egyénieskedését.
Líbia, Szíria, Irak tönkretétele, az ellenőrizetlen bevándorlás passzív elviselése, sőt elősegítése egy uniformizált, belső ellenségeskedésektől tizedelt, vagyis amerikanizált társadalom megvalósításának fontos szakasza. Hogy ebben mennyi a tervezett és mennyi a korszellem, a divat vagy a véletlenek összjátéka, azt nehéz megmondani. Mindenesetre: az európai civilizáció igazán nagy vívmánya nem a legfelsőbb bíróságok által előírt, majd kikényszerített emberi jogok, hanem az objektivitás szellemisége.
A médiaipar most ezt is tönkreteszi.
A szerző politológus