Nagy-Britannia 1961-ben nyújtotta be először csatlakozási kérelmét az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) és csak 1973-ban lett a közösség tagja. 43 évvel később, a 2016. június 23-i népszavazáson az Európai Unióból való kilépés hívei 3,8 százalékos többséggel kerekedtek felül a maradni szándékozókon. A döntés súlyos csapás az unióra és keserű eredmény mindazok számára, akik az unióban mint európai sorsközösségben látják a kontinens jövőjét. A Brexit az európai fejlődésnek olyan állomása, amelyhez egy sor más olyan jelenség is társítható, mint a csökkenő részvétel az európai parlamenti választásokon, a meghiúsult uniós népszavazások, az unió csökkenő támogatottsága és az euroszkeptikus pártok előretörése.
A népszavazás után a brit társadalom kettészakadása éppoly nyilvánvaló, mint azt megelőzően a kormányzó konzervatív párté. A népszavazás kimenetelében a történelmi és aktuális tényezők egyaránt szerepet játszottak. Nagy-Britannia Európával szemben mindig ambivalens volt. A brit érzület Nagy-Britanniát mindig hajlamos volt elkülöníteni a kontinenstől. Ezt erősítette Nagy Britannia integrációban megszerzett különleges státusa, amely többek között kiterjed a mezőgazdasági visszatérítésekre és az eurózónán és a schengeni szabályokon való kívül maradás politikájára.
2016 februárjában az EU-val kötött megállapodással a kedvezmények Nagy-Britannia számára tovább bővültek és kiterjednek az uniós országokból érkező munkavállalók szociális támogatásának korlátozására. Cameron azt is elégtétellel vehette tudomásul, hogy az integráció automatizmusa Nagy-Britanniára nem vonatkozik, az unió további szerződéses elmélyítésének esetén megtarthatja a kívül maradás jogát.
A kilépők sikerének okai
Nem kétséges, hogy számosan a kilépők hamis ígéreteinek a bűvkörébe kerültek. A kilépők ugyanis arról beszéltek, hogy a Brüsszeltől való elválás a szociális kérdések új prioritásait éppúgy lehetővé teszi, mint a tömeges bevándorlás végét. A kampányban nemcsak a bulvárlapok, hanem a kilépők táborának politikusai is minden elégedetlenség forrásaként és legfőbb bűnbakként Brüsszelt jelölték meg. Erre az uniós politika áttekinthetőségének és polgárközeliségének hiánya, valamint időről időre korlátozottnak bizonyult megoldóképessége jó alapul szolgált.
A brit politikai osztály az integrációt sohasem célnak, hanem eszköznek tekintette a brit érdekek érvényesítésére. Az unió ily módon a nemzetállam erősítésének eszköze volt, és nem annak meghaladását szolgálta. Az Egyesült Királyságban a kormányon lévők számonkérhetőségének és a szuverenitásnak, azaz az állami hatalom külső beavatkozás nélküli gyakorlásának hagyományai mélyebben gyökereznek, mint más európai országokban.
A briteknek ezek az elvek annyira fontosak, hogy azokért képesek gazdasági hátrányokat is elszenvedni. Mindazonáltal fontos rámutatni, hogy a konzervatív EU-kritikus vezetők szeme előtt nem a populista Nigel Farage függetlenségi pártjának (UKIP) menekültektől mentes „kis Angliájának” víziója, hanem sokkal inkább Kanada és Ausztrália példája lebeg. A konzervatív euroszkeptikusok két frontembere, Boris Johnson volt londoni főpolgármester és Michael Gove, a kormány igazságügy-minisztere a népszavazás után hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia továbbra is „nyitott”, „liberális” ország és Európa része marad, ahol a külföldiek jogai a Brexit után sem csorbulnak.
A népszavazással David Cameron miniszterelnök egyik célja saját pártján belüli helyzetének megszilárdítása volt. A másik arra irányult, hogy a politikai osztály azoknak a képviselőknek az érdekeit érvényesítse, akik az unió megreformálását belülről tartják célravezetőnek, szemben azokkal, akik az országuk feletti ellenőrzés visszaszerzésének egyetlen útját az unióból való kilépésben látják.
A kapcsolatok újrarendezése Nagy-Britanniával
Az EU és Nagy-Britannia közötti viszony újrarendezésében a kampányban hangoztatott norvég vagy svájci modell nem alkalmazható. Norvégiának az Európai Gazdasági Térség tagjaként ugyanis az európai belpiacon való részvételéért fizetnie kell a kohéziós alapba és a nélküle létrehozott belpiaci szabályokat – közöttük a munkaerő szabad áramlásának elvét – be kell tartania. A britek így elvesztenék befolyásukat az uniós döntéshozatali folyamatban, de ezzel egyidejűleg minden nélkülük létrehozott szabályt be kellene tartaniuk, és továbbra is fizetniük kellene az uniós költségvetésbe. Ilyen módon csaknem annyit kellene befizetniük, mint korábbi tagállami státusukban.
A britek számára a több mint száz bilaterális szerződésen alapuló svájci modell sem járható út, és maga Brüsszel sem kívánja az ilyen típusú megállapodások számát növelni. A német pénzügyminisztérium lehetőségként egy társulási szerződés létrehozásáról szóló elképzelést szivárogtatott ki. Bárhogy legyen is, az EU leendő tárgyalói tudatában vannak annak, hogy a brit és uniós kapcsolatok új szabályozásában nem szabad olyan ösztönzőket nyújtaniuk, amelyek más tagállamok számára is követendő és legfőképp kifizetődő precedensként szolgálhatnak. Így Londonnak egyoldalúan kedvező á la carte belpiaci szerződés aligha jöhet számításba.
A Brexit geopolitikája: mit jelent Nagy-Britannia?
A britek kiválása egy sor geopolitikai átrendeződéssel jár, és mint ilyen, Nagy-Britannia és az európai integráció belső viszonyainak újbóli meghatározásának kérdéseit is magában rejti. Mindenekelőtt felvetődik a kérdés, hogy a Brexit után mit kell majd Nagy-Britannián érteni. A skótok 62 százaléka ugyanis az unióban maradás mellett foglalt állást és a skót regionális kormány 2014 után immáron másodszor népszavazást készít elő azzal a félreérthetetlen céllal, hogy elszakadjon Nagy-Britanniától és a tagság lehetőségéről tárgyalásokat kezdjen az unióval. Észak-Írország lakosságának 55,8 százaléka ugyancsak az EU-ban maradás mellett döntött. Az Írország mindkét részében tevékenykedő legerősebb katolikus párt, a Sinn Féin a népszavazás eredményében elégséges alapot lát arra, hogy egy újabb népszavazáson az Észak-Írországgal való egyesülésről döntsenek. Bárhogy is legyen, a Brexit nyomán önmagában Skócia kilépése is egy kisebb Anglia, little England kialakulásához vezet.
Változó erőviszonyok és az új európai rend
A Brexit közvetlenül érinti az unión belüli és a kontinentális hatalmi viszonyokat. Nagy-Britanniát történelmi nagyhatalomként az a külpolitikai elv vezérelte, hogy a kontinensen meg kell akadályozni a hatalom egyirányú felhalmozását jelentő egység kialakulását, legyen szó a Német-római Birodalomról, Napóleonról vagy éppen egy európai szuperállamról. Ezért London számára az európai hatalmak egysége helyett azok megosztása és hatalmuk egymás közötti kiegyensúlyozása volt a cél és a brit hatalom világméretű érvényesítésének előfeltétele. A Brexit nyomán létrejött helyzet részben ellentmond a brit stratégiának: Nagy-Britannia kilépésével ugyanis az EU még inkább németközpontúvá válhat, Németország még inkább annak a nehezebben integrálható hegemónnak a szerepébe kerül, amelytől maga is tart, és amelyet elkerülni kíván.
Nagy-Britannia kiválása a miniszterek tanácsán belüli erőviszonyokat is megbontja. London ugyanis Németországhoz hasonlóan a pragmatikus, szabadkereskedelmi irányultságú politika képviselője, szemben Franciaországnak és más dél-európai tagállamoknak az állami beavatkozást előnyben részesítő felfogásával. Nagy-Britannia a brüsszeli tárgyalóasztalnál a költségvetési, valamint a gazdaság- és kereskedelempolitikai kérdésekben Németország szövetségese. Nagy-Britannia nélkül Németország piacgazdasági felfogásával kisebbségbe kerül, míg Franciaország és Olaszország hagyományosan az állam nagyobb szerepében bízik, és ez nem kis mértékben a magas államadósságaik egyik forrása is.
A délibbé váló unió
Párizs és Róma geostratégiai értelemben is másként gondolkodik, mint Berlin és London. Nagy-Britannia hagyományosan az atlanti érdekek közvetítője, míg az Amerika-ellenesség bizonyos hagyományai ellenére Németország közelebb áll Londonhoz, mint a De Gaulle-ista hagyományokat őrző Franciaország. Ezenkívül Párizs és Róma figyelmét jobban leköti az afrikai és az arab térség, nem kis részben a menekültválság miatt, míg a közép- és kelet-európai biztonság kérdése kevésbé áll figyelmük középpontjában.
Európa új rendjében Nagy-Britannia helyére Olaszország lép, és ezzel a britek nélkül az EU délibb és mediterránabb lehet. Olaszország Franciaország támogatásával még erőteljesebben léphet fel a német takarékossági politikával szemben, követelve a deficitszabályok lazítását és a növekedési politika ösztönzőinek erősítését. Berlin attól tart, hogy Róma és Párizs a deficitszabályok betartása nélkül az euróövezet elmélyítésére törekszik. Az euróövezet közös költségvetésének megteremtése és a bankok európai betétbiztosítása elsősorban a nettó befizetőkre, így Németországra ró terheket.
Emellett a harmadik legnagyobb nettó befizető, Nagy-Britannia kilépésével a becslések szerint Berlin költségvetési befizetései évente hárommilliárd euróval emelkednek. A képet a Mario Draghi vezette Európai Központi Bank politikája egészítheti ki,
amely a nettó befizetőkkel, így a német érdekekkel szemben az eurózóna déli államainak javára az erőforrások újraelosztásának politikáját folytatja.
A szerző egyetemi tanár