2013 februárjában Berlinben – a szeptemberben küszöbönálló parlamenti választások előtt – Alternatíva Németországnak (Alternative für Deutschland, AfD) néven zászlót bontott az első német euroszkeptikus párt.
A névválasztás félreismerhetetlenül arra utalt, hogy az új párt Angela Merkel alternatíva nélkülinek tekintett eurómentési politikájával szemben valódi alternatívát kíván nyújtani. Ahogy a párt egyik alapítója, Konrad Adam megfogalmazta: az alternatíva nélküli politika rossz politika.
A politika az alternatívákból él, és az új párt arról kíván gondoskodni, hogy a két, egymással sok tekintetben összemosódott nagykoalíciós kormánypárttal szemben legyen valódi alternatíva. Az újonnan alakult párt egy másik vezetője, Bernd Lucke hamburgi liberális közgazdászprofesszor 33 évig a kereszténydemokrata párt, a CDU tagja, ugyanakkor kijelentette, hogy elérkezett az idő egy új típusú párt megalapítására, amely a politikai spektrum közepén helyezhető el, és mint ilyen se nem jobb-, se nem baloldali, és ezért nincs szüksége ideológiai irányadásra.
Lucke annak idején arról beszélt, hogy a párt azoknak kíván politikai menedéket nyújtani, akik számára a kereszténydemokrata kormánypárt, a CDU már régen „túlzottan szociáldemokrata” és az FDP „túl liberális”.
A magát eurókritikusként, de nem EU-ellenesként meghatározó párt olyan célokat fogalmazott meg, mint a túlbürokratizált unió reformja, továbbá a szerződések újratárgyalása, majd az azt megerősítő népszavazások útján azoknak a (maastrichti) szabályoknak a helyreállítása, amelyeknek megsértése mind a válság kezdetén, mind a válságkezelés során jellemzővé vált.
A négyoldalas pártprogram olyan célok lehetőségét fogalmazta meg, mint az eurózóna „rendezett feloszlatása”, a transzferunió megakadályozása, a nemzeti valuták bevezetése vagy kisebb valutaövezetek létrehozása. Sőt a program követelte az európai szerződések megváltoztatását, annak érdekében, hogy minden egyes államnak lehetősége legyen az eurózónából történő jogszerű kilépésre. A program sok tekintetben az angol euroszkeptikusok gondolatait visszhangozta, amikor a közösségi törvényi kompetenciáknak a német parlament hatáskörébe történő visszahelyezését és a belpiac tagjaként a szuverén államok Európáját, a nemzeti parlamentek korlátlan költségvetési jogát és a centralizált európai állam kialakulásának megakadályozását követelte.
Az AfD 2015 őszén joggal érvelhetett úgy, hogy a migránsok tömeges és ellenőrizetlen bevándorlását jelentő merkeli politika a létező német törvények folyamatos megsértésén alapul és a parlamentben mintegy nyolcvanszázalékos többséget képviselő kormánypártokkal szemben az ellenzék nem képvisel alternatívát, sőt a merkelinél is megengedőbb menekültpolitikát követelt.
A 2016. évi öt tartományi választáson az AfD mindenütt tíz százalék feletti eredményt ért el, Mecklenburg–Elő-Pomerániában a CDU-t is megelőzte. A párt ma már 11 tartományi parlament tagja, és országosan, de a tartományok többségében is a harmadik legnagyobb politikai erőnek számít.
A párt vonzerejének növekedéséhez a nyitott határok merkeli menekültpolitikájának növekvő kritikája éppen úgy hozzájárult, mint a társadalmi közhangulat elbizonytalanodása, valamint a szociáldemokarata, liberális és zöld értékekkel kibővült CDU konzervatív identitásának gyengülése.
Ám a német politikai rendszer átalakulása tekintetében nem csupán az AfD szinte minden pártra gyakorolt elszívó hatása tűnt döntőnek, hanem azok a kockázatok is, hogy a nagykoalíció többségalkotási opciója megszűnhet és a hárompárti koalíciók sokkal nehezebb időszaka következik el.
A párt 2017. április 12–13-án tartott kölni kongresszusa a parlamenti választások évében több szempontból is meghatározó volt. Egyfelől az volt a kérdés, hogy sikerül-e a belső tartalmi, valamint a nyugati és a keleti tartományok közötti törésvonalakat áthidalni és egyesíteni a különböző áramlatokat magában foglaló pártot, s nem utolsósorban elfogadni a párt választási programját. Frauke Petry, a párt társelnöke, sok tekintetben az AfD arca már a kongresszus előtt lemondott arról, hogy akár egyéni, akár kollektív minőségében a párt országos vezető jelöltje legyen a választásokon.
Ám ezért cserébe a kongresszus elé terjesztett indítványban kérte a delegátusok támogatását, annak érdekében, hogy határozzák meg a párt hosszú távú stratégiáját. Szerinte az egyik és az általa támogatott lehetőség egy reálpolitikai kurzus, amely már középtávon, tehát már a 2021. évi parlamenti választások után országos szinten koalícióképessé tehetné pártot, míg a másik a létező pártokkal való együttműködést elutasító fundamentalista-ellenzéki kurzus.
A delegátusok mintegy kétharmada elutasította Petry indítványát, s ezzel Frauke szempontjából olyan kérdések sem kerültek megvitatásra, mint Björn Höcke, az AfD thüringiai vezetőjének a kizárási ügye, amely a párt etnonacionalista csoportjaival szembeni elhatárolódás érzékeny kérdését érintette volna. Mint emlékezetes, Höcke egyik előadásában a német emlékezéskultúra száznyolcvan fokos fordulatát követelte és a „szégyen emlékművének” nevezte a holokausztra emlékeztető berlini emlékhelyet, ami nagy port vert fel a német belpolitikában.
Hasonlóképpen érzékeny kérdés a bajor AfD vezetőjének, Petr Bystromnak az álláspontja, aki azt hangsúlyozta, hogy ahogy a Zöldek számára a Greenpeace, úgy az AfD számára a parlamenten kívüli etnokulturális mozgalmak ereje nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljanak a rendszerpártokra.
A kongresszus végül a választási kampány két vezetőjéül 67,7 százalékos többséggel a gazdasági-liberális Alice Weidelt, a párt legtöbb tagot számláló baden-württembergi szervezetének tagját és a 76 éves Alexander Gaulandot választotta meg, aki a párt brandenburgi szervezetének vezetője.
Gauland – a CDU egykori tagja, nemzeti konzervatív politikus – azt az álláspontot képviselte, hogy Björn Höcke és társai „nemzeti romantikusok”, és a fősodrú kritikával szemben nincsen közük a nemzetiszocialista ideológiához. Ennek az AfD kampányát vezető duónak a megválasztása jól mutatja, hogy a párt tartalmi spektruma a polgári moderntől a nemzeti-konzervatív vonalig terjed, és ezzel azt is, hogy a párt a legkülönbözőbb áramlatokat kívánja egyesíteni és megnyerni a választásokon. Mindez azt is jelenti, hogy arra tesz kísérletet, hogy a hagyományos néppártok és az európai integrációval szembeni kritikájában az AfD azt a konzervativizmust és gazdasági liberalizmust kapcsolja össze, amely eddig a német történelemben rendszerint egymástól függetlenül, két különböző pályán haladt.
Jörg Meuthen, a párt társelnöke a kongresszuson kijelentette, hogy az AfD a szabadelvű társadalmat megmenteni kívánja megmenteni azoktól, akik „fel akarják számolni Németországot”. Gauland arról beszélt, hogy az AfD megakadályozza az uralkodó bevándorlási politikával együtt járó lakosságcserét. Ám ezzel együtt a párt programjában – tekintettel a Baloldal (Die Linke) által képviselt, főként keleti tartományokban fennálló konkurenciára – az AfD hangsúlyozza a határidőhöz kötött átmeneti munkaszerződések korlátozását, az adóból finanszírozott nyugdíjbiztosítást és a paritásos betegbiztosítást.
A párt nagy többséggel elfogadott programja jórészt ismert. Hangsúlyozza a migrációs politikában meghozott intézkedések szigorítását, így az éves kitoloncolási kvóta bevezetését, mindenfajta családi utánköltözés betiltását, adott esetben a büntetett előéletű migránsok állampolgárságtól való megfosztását.
A program megerősíti a párt iszlámellenes kurzusát. Nemzeti-konzervatív erőként a párt az évszázadokon át kialakult zsidó-keresztény alapokon nyugvó nyugati kultúra megőrzése mellett kötelezi el magát, amelynek azonban – ahogyan Németországnak sem – nem része az iszlám. A pártprogram az iszlám egészét utasítja el, és azt nem vallásnak, hanem politikai ideológiának tekinti, amely nem egyeztethető össze a német alkotmánnyal. A párt ugyan elismeri a vallásszabadságot és a Németországban élő minden egyes muszlim jogát, hogy magánemberként gyakorolja vallását mindaddig, amíg ez a német törvények keretein belül történik, ám az iszlámot a vallásszabadság jegyében mégsem tekinti a kereszténységgel egyenjogúnak, mert az állam és az egyház szétválasztása nélkül az iszlám nemcsak vallás, hanem egyben törvény (saría) is.
A program kimondja, hogy a családpolitikában meg kell állítani a németek „önfelszámolási politikáját”, és ennek érdekében egy aktív népesedési politikára van szükség a születések számának növekedéséért. A program tartalmazza a pártnak már megalakulásakor megfogalmazott követelését, azaz kiszállást az euróból, az országos népszavazások intézményének a kiterjesztését, nem kevésbé szakítását a nukleárisenergia-ellenes fordulattal.
Hogy az AfD milyen súllyal képes fennmaradni a német politika térképén, jelentős mértékben attól függ, hogy mennyire képes a párt belső egységét fenntartani és a szakpolitikák területén is meggyőző alternatívát képviselni.
A szerző egyetemi tanár (Budapesti Corvinus Egyetem)