Az, hogy mennyire visszás helyzetek jöhetnek létre a mai világ bonyolult pénzügyi termékvilágában, megtapasztalhattuk a devizaalapú hitelezés során. A hazai közvélemény elégedetlen azzal, ahogyan hazánkban állami és nemzeti banki beavatkozással a devizahitelek miatt tömegesen lehetetlen helyzetbe került, döntően gyermekes családok terheit mérsékelték (egyúttal a forintosítás banki kezeléséhez is hátteret teremtettek).
Ha az intervencióval szembeszálló nemzetközi ellenállás erejét nézzük, az eredmény méltányolandó. Ha azonban a családok kasszáit ért súlyos veszteségeket nézzük, az intervenció ereje nem elegendő: ezt is tudni kell.
E helyütt mindezt csak azért elevenítettem fel, hogy illusztráljam annak súlyát, hogy mennyit ér az Európai Unióban alkalmazott fogyasztóvédelem, illetve még tágabban, a pénzügyekben kevésbé jártas intézmények, vállalkozások, önkormányzatok pénzügyjogi védelme.
Az uniós pénzügyi fogyasztóvédelem ugyanis azzal a szándékkal jött létre, hogy ellensúlyozza a rendkívül koncentrált pénzügyi világ túlhatalmát a dekoncentrált, nem szakértő családi vagy kis- és középgazdasággal szemben.
Ez a törekvés a hatalmi súlyok eltérése miatt nyilván csak részleges eredményt hozhat, időnként még azt sem. Mégis maga a rendszer, annak üzenete óriási értéke az európai pénzügyi jogrendszernek. Ha pozitívan tekintünk az elmúlt időkre, be kell látnunk, hogy van mit védeni az Európai Unió és ezzel hazánk pénzügyjogi rendszerében.
Mit veszíthetünk a TTIP betűszóval elnevezett, az Egyesült Államok érdekét, úgy látszik, nagy erővel átvinni próbáló szabadkereskedelmi, így a pénzügyi termékek akadálymentességére irányuló tárgyalások során az EU-ban?
A veszteség illusztrálására hozzunk fel néhány jogi esetet, amelyek a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség érvénybe lépésével aligha lehetnének sikeresek.
A minap ugyanis a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság megerősítette egy 2011-ben hozott döntésének érvrendszerét.
A 2011-es döntés egy középméretű német vállalkozás panaszát bankjával szemben jogosnak ítélte azzal, hogy a bank nem megfelelően tárta fel az általa eladott – nagyon bonyolult – pénzügyi termék kockázatát.
A panasz értékelése során a bíróság nem a bank nyereség iránti törekvését kifogásolta, hanem azt, hogy a kockázatról az ügyfelét nem megfelelően tájékoztatta, ráadásul a kockázat struktúráját úgy alakította, hogy a maga számára a nyereséget nehezen átlátható módon biztosította, míg az ellenpartnerre a valós kockázatot gyakorlatilag áthárította. Azt sem tartotta elégséges tájékoztatásnak a bíróság, hogy a szerződésben szerepelt a kitétel, hogy a kockázat nem korlátozott.
A kockázatot ugyanis a német legfelsőbb bíróság szerint a maga valóságában és súlyának megfelelően kell megfogalmazni, jelezve, hogy annak nagysága az üzletfélre nézve romboló is lehet. A minapi döntés pedig egy németországi település közigazgatásának panaszát találta megalapozottnak, melynek során a város, Pforzheim, a JP Morgannel szemben 57 millió euró kártérítést követelt.
De nézzünk egy olaszországi esetet! Egy olasz államügyész a Deutsche Bank ellen indított eljárást, azzal vádolva az alperest, hogy 2011-ben manipulálta a piacot. A bank ugyanis – miközben az év első felében saját olasz állampapírjainak 90 százalékán, 7 milliárd euró értékben túladott – olasz ügyfeleit ugyanazon év elején arról győzködte, hogy az olasz állampapírokban tartott pénzük biztonságos.
A pert az olasz kisvárosban, Traniban fogadták be. Miért hangsúlyozom a perek helyét? Azért, mert a TTIP elfogadása esetén a fenti pereket nem rendelhetnék első fokon, de a fellebbviteli eljárásban sem a német és az olasz városok bíróságaira, illetve az ügymenet rendje szerint az országok legfelsőbb bíróságaira, arra való tekintettel, hogy az adott pénzügyi termék mibenlétét – a termékek bonyolult volta miatt – ezeken a bíróságokon érdemben nem tudják megítélni.
Tehát a dolgok rendje szerint ezek a perek a Wall Street köreibe tartoznának, ahol illetékesek lehetnek a peres eljárásban döntéshozatalra.
Mi következik ebből? A TTIP érvénybe lépése esetén az EU fogyasztóvédelmi szempontjaival szemben pusztán pénzügyszakmai szempontok érvényesülhetnének, amihez a Wall Street szakembereinek professzionális szakmai tudása lenne csak elegendő. Ezek után azonban egy következő kérdést is fel kell tennünk: ha az EU-országok bíróságai nem eléggé felkészültek az amerikai bankrendszer bonyolult pénzügyi termékeinek megítélésére, akkor hogyan feltételezhetjük, hogy egy mezei termelővállalat, egy átlagos család megfelelő kompetenciával rendelkezhet a bonyolult pénzügyi termékekben elrejtett kockázatok feltárására, azaz felelős döntéshozatalra?
Míg az Olaszországba delegált amerikai nagykövet azzal védte a TTIP-t, hogy annak érvénybe lépése esetén az országok jogi rendszere nem ijeszti többé el a befektetéseket, mi abban reménykedünk, hogy a világ megtisztul az átláthatatlan, a stabilitást veszélyeztető pénzügyi termékektől.
Ezek rásózása a pénzrendszerben bízó ügyfelekre rombolja a bizalmat. Holott a pénzügyi folyamatok „akadálymentesítésében” a bizalom és annak fenntartása bizonyult mindeddig – ha nem is mindig – a leghatékonyabbnak, de ami legalább ilyen fontos, a legbiztonságosabbnak.
A szerző közgazdász, egyetemi docens