Történészként egyik kedvenc munkám az életrajzok olvasása. Margaret Thatcher, Ronald Reagan önéletrajzai és a Fehér éjszakák Menahem Begintől, vagy Romsics Ignác Bethlen-életrajza és Martin Gilbert megannyi munkája Churchillről: erős nők és férfiak, a nyugati kultúra és politikum kiemelkedő képviselőinek gondolatai és küzdelmei tárulnak fel az olvasó előtt későbbi okulás céljából. Olvasóim talán ma ellenérzéssel gondolnak a nyugati politikusok fogalmára, de a Nyugat ekkor még nem a szivárványszínű szocializmust és a féktelen bevándorlást jelentette: a fenti politikusok nyerték meg a második világháborút és a hidegháborút, vívtak győztes hadjáratokat az Iszlám Dzsiháddal vagy éppen határozták meg Magyarország legsikeresebb korszakát.
Mindez azért is érdekes, mert ezen politikusok élete szemben áll egy manapság divatos életidegen tézissel: nevezetesen, hogy a nyugati demokráciákat szürke technokratáknak kell vezetniük. A gondolat mögött az a téves elképzelés áll, hogy az „erős ember kultusza” a fasizmus szükséges velejárója lenne, és nem jelenhet meg demokráciákban. Nem kell persze messzebb menni a fenti példáknál ahhoz, hogy lássuk: ismét csak egy valóságban nem gyökeredző, modern áltudományos sivalkodással van dolgunk.
Liberáliséknak érdemes lenne jobban megfontolniuk ezt a tényt, amennyiben sikereket akarnak elérni a politikában. Sadiq Khan, a „profi” londoni muszlim polgármester már bizonyít: érdektelennek és gyengének mutatkozik a terrorral szemben. Emmanuel Macron maga mögé állíthatta talán a francia választók felének a 30 százalékát, de ha ismét lángok nyelik majd el Párizst, technokrata mosolya ordítóan üres lesz. A magukfajtáknak üzente meg Nigel Farage 2010-ben, hogy „olyan karizmatikusak, mint egy vizes rongy, és úgy néznek ki, mint egy banki alkalmazott”.
Példájukkal szemben állnak a populistának, demagógnak nevezett, ám valójában karizmatikus nyugati és európai vezetők. Trump ugyan tud faragatlan és alkalmanként tájékozatlan is lenni, ám pusztán megjelenésével és jelenlétével is egyértelmű, hogy az erős vezető visszatért Amerikába. Még akkor is, ha aktuálpolitikája változó, üzenete kristálytiszta: ellenfelei többet nem szórakozhatnak a szabadság hazájával.
Hasonlóan kemény kiállásáról híres a minap Budapesten vendégeskedő izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu. Fricz Tamás publicisztikájára utalva (Trump gigászi feladata, Magyar Idők, 2017. április 3.) biztatom olvasóimat, hogy ismerkedjenek meg a jobboldali izraeli miniszterelnök történetével! Nem véletlenül kering az interneten a fotómontázs: az egyik oldalon a 18 éves, láthatóan bódult állapotban cigarettázó Obama, a másik oldalon pedig az ugyanekkor katona Netanjahu. Az izraeli miniszterelnök 1972-ben gépeltérítő terroristák ellen harcolt – sérülést is szerezve –, majd 1986-ban könyvet írt a terrorizmus legyőzéséről. Ilyen életútja van egy olyan vezetőnek, aki megóvja a nyugati világot a dzsihád rémétől.
Ám erős nyugati vezetők terén nekünk sem kell szégyenkeznünk. Orbán Viktor miniszterelnök többször szerepelt a nyugati címlapokon – eltérő kontextusban – mint Európa egyik új erős embere. Hallgassa csak meg bárki a miniszterelnök tavaly szeptemberi kötcsei beszédét, és érteni fogja, miért. Ellenfelei illiberalizmussal vádolják, de nem értik meg, hogy a kényelmes életet biztosító intézkedések nem mehetnek alapvető európai szabadságunk rovására. Az orbáni illiberalizmus pedig nem más, mint az alapvető szabadság megóvása a modern, elfajzott, eredeti eszmeiségével köszönő viszonyban sem álló liberalizmussal szemben. Ahogy maga a miniszterelnök mondta: „Amit ma az ellenfeleink képviselnek, annak semmi köze a nagy liberális elődök gondolataihoz, az puszta nihilizmus, és ez a nihilista szemlélet lopakodva rátelepedett a világ és az Európai Unió intézményeire”. Így beszélnek és cselekszenek ma a nyugati szabadság megóvói. Tevékenységük nem a fasizmus újjászületése, hanem egy valódi európai szabadságharc velejárói a muszlim és a progresszív elnyomással szemben.
A szerző történész