Hajdú Péter beperli Friderikusz Sándort. Legyinthetne az ember: tipikus bulvárhírek; ennyire nem hosszú az élet. Ha meg akarjuk őrizni mentális egészségünket, jobb távol tartani magunkat az efféle cicaharcoktól. Ám a vihar egy Index-interjú miatt dúl, s ez a portál semmit nem tesz politikai hátsó gondolat nélkül. Most is hosszan altatja az olvasót a papagájzakók katalogizálásával és más sületlenségekkel, míg csak be nem szorítja az alanyt a zsákutcába: szedje le a keresztvizet régi „jó ismerőséről”, Orbán Viktorról. S lehetőleg rendszerkritikai szinten: a kormányfő olyan rezsimet teremtett, ahol szegény zseniális Friderikusznak nem terem babér.
A szebb napokat látott „televíziós személyiségnek” az egója mindig nagyobb volt, mint a tehetsége, s ezt cirkalmas pályája is híven szemlélteti. Szinte nincsen olyan országos adó, ahol ne fordult volna meg, s ahol ne telt volna ki az ideje. Idén mindössze a TV2-től és az ATV-től tették ki a szűrét. Mivel ezek után gyakorlatilag nem maradt mozgástere, épp itt volt az ideje, hogy az orbáni politika áldozatának maszkírozza át magát.
Ritkán vagyok egy platformon Havas Henrikkel, de akkor sem mennék bele olyanokba, hogy a penge riporter a mások által megfogalmazott kérdéseket olvassa-e fel, és hasonlók. Félistenek kakaskodásában a magamfajta halandó csak a rövidebbet húzhatja. Mindenesetre Friderikusz arcátlansága valóban nem ismer mértéket. A kérdésre, hogy „ma miért nem lehet elhozni egy magyar talkshow-ba egy világsztárt?”, úgy felel: „Nem hiszem, hogy ma bármelyik hazai tévécsatorna kifizetne 60-80 ezer dollárt, esetenként akár százezret is egy-egy gigasztárért, ahogy annak idején mi kifizettünk. Noha beleférne a tévék büdzséjébe, különösen az eszelősen túlárazott állami tévéébe.” Sándor, azt a sokszor százezer dollárt az elején az állami tévé büdzséjéből fizette, többek között az én adóforintjaimból. Ez volt az eredeti tőkefelhalmozás ideje…
Ám ennél érdekesebb, hogy azért hagyta ott a TV2-t, „mert egy televíziós műsorkészítő, ha integráló személyiség, nem tekinthet el attól a közegtől, amelyben a produktuma helyet kap. Én, aki megéltem a hetvenes-nyolcvanas éveket is a közszolgálati rádiózásban, olyat még a szocializmus évtizedeiben sem tapasztaltam, mint amit […] lejárató akcióival a TV2 művel.” Ezek után pedig elfecsegi, hogy három feltételt szabott a maradáshoz Vajna Andrásnak (aki korábban sztárfelhajtóként tett önzetlen szolgálatokat neki): 1. rúgja ki a hírigazgatónőt, aki kellemetlenkedett a sztárriporterrel; 2. adjon egy rakás pénzt, ha már „elveszíti az arcát” egy esetleges visszamenetellel; 3. a tervezett szórakoztató mellé kér egy politikai műsort, amibe senki nem szólhat bele. Az első és harmadik pont csupán a végzetes elszállásról, elgaloppírozódásról regél, a középsőről viszont egy klasszikus vicc jut az eszembe. Az, amikor a hölgyet légyottra kérik tízezer forintért, amit felháborodottan visszautasít. Tízmillióért viszont hajlandó volna. Az ajánlattévő úr ekkor visszatér a tízezres összeghez, mire a hölgy felcsattan: „Minek néz maga engem: ki vagyok én?” „Azt már tudom, hogy kicsoda, csak az árfolyamot akarom tisztázni” – hangzik a válasz.
Ha tehát van annyi pénz, amennyiért egy mégoly nagy arc is elveszíthető, némileg veszít az erejéből az a kritika is, amelyet Friderikusz a „maradó” kollégák és maga Orbán Viktor felé is megfogalmaz. „Orbán rendszerét nem elsősorban a hívek, hanem ezek az ürügykereső, gyáva és megalkuvó magatartások tartják életben” – utal saját tárgyalási technikájára. „Nem hősöknek születünk, de a rendszerváltás épp azt ígérte, hogy a szabadság körülményei között nem kell többé megalkudnunk a hatalommal a tisztességes megélhetésért és életért” – szónokol, miután az alkuja meghiúsult. De még az Orbán-kritika közben sem tud lemondani a fontoskodásról, hogy ő mennyire ismerte Orbánt. (Vagy inkább a feleségét, az évfolyamtársat.) „Valaha jóban voltunk, de az, akivel én jóban voltam, egy másik ember volt. A tudatmódosulás olyan esetével van dolgunk, amely a mából nézve megmagyarázhatatlan. Az egykori Orbán Viktor biztosan semmit sem fogadna el abból, amit és ahogy ez a mai tesz.”
Friderikusz tudatmódosulásán persze nem csodálkozom. Bízik a rövid emlékezetben: hogy elfeledtük, mit is mondott Lendvai Ildikó az üzenetrögzítőjére. Hogy a tévéelnöki jelölését Péter (a Medgyessy) is támogatja. Csoda-e, hogy a mai Orbán Viktor biztosan semmit sem fogadna el abból, amit és ahogy ez a mai Friderikusz mond?