Más csillagképek, így a Dél Keresztje alatt a világról alkotott vélemény, a perspektíva is óhatatlanul más lesz. Ülök Sydney-ben az Új-dél-walesi Egyetem előadótermének padsoraiban, s csodálkozva látom: a bolygó túlfeléről már néhány nap után is hajlamos picit másként tekinteni szülőhazájára az ember. Pedig magyarok között vagyok: az ausztráliai emigráció 16. találkozójára invitáltak meg, hogy kultúráról, irodalomról, identitásról s olykor persze politikáról váltsunk szót. Ezt az összejövetelt több száz résztvevővel háromévente rendezik meg, mindig más-más ausztrál nagyvárosban, ahol a magyar kolónia is számottevő.
Az itteni magyarok természetesnek veszik, hogy nemcsak a műsoros gálákért, de az ismeretterjesztő előadásokért is busásan fizetni kell. A közel egyhetes rendezvénysorozatnak vannak ugyan bőkezű szponzorai az ausztráliai magyar vállalkozók köréből, s a budapesti kormányzat is támogatja a programok létrejöttét (például magyarországi énekesek, táncosok, véleményformálók kiutaztatásával), az itteni mentalitás azonban arra épül, hogy semmit nem adnak ingyen. Olykor nehezen értik a hazai elégedetlenkedéseket is, hiszen – noha az életszínvonal összességében még mindig a szigetország javára billen – az iskolai oktatás nívósabb része vagy bármilyen egészségügyi ellátás jobbára itt is piacosítva van, akárcsak az Amerikai Egyesült Államokban. S újabban itt is aggasztó már az adósságspirál, jelentős megszorítások vannak a nyugdíjrendszerben, jóllehet a januári ausztrál égbolt, a gyakori záporoktól eltekintve, még mindig roppant illúziókeltő tud lenni.
Az első ausztráliai magyar még az angliai börtöntranszporttal érkezett, feleségével és két gyermekével együtt (a hajólista tanúsága szerint talányos módon Ralph Harrisnek nevezték), másfél évszázad során azonban honfitársaink közül számosan vívtak ki megbecsülést az összausztrál társadalomban: hittérítők, etnográfusok, sportolók, tudósok, festők és szobrászok, sőt milliárdos üzletemberek. Jöttek ide politikai menekültek is: a Tanácsköztársaság véres kezű aktivistái éppúgy, mint később sokan a nyilasok közül. Európa messze volt még, el lehetett rejtőzni. A negyvenötös és ötvenhatos emigráció még össze tudott simulni, az utóbbi időben érkezettek közül egy jelentős réteg azonban már nem hangsúlyozza és őrzi a magyarságát: eleve az asszimiláció szándékával kezd új honfoglalásba. Mindebből Sydney-ben nem sok látszik: itt nyilván azokkal lehet inkább találkozni, akik jó ausztrálokként sem óhajtanak lemondani magyar önazonosságukról.
S érdekes az is, miként láttatta átfogó gazdasági-pénzügyi előadásában az óhazát a Sydney-ben és Budapesten felváltva élő mérnök-közgazdász, Sai-Halász Pál. Az amerikai gazdaság anomáliáitól, valamint a kínai párt váltakozó beruházási politikájától erősen függő, sok tekintetben zsugorodó ausztrál üzleti élet felől Magyarországra tekinteni maga a felüdülés: hihetetlennek tetszik, hogy egy korábban csődhatáron egyensúlyozó, tudatosan eladósított ország egyszerre képes javítani minden fontos gazdasági mutatóját. Miközben beruházások is folynak és multik építkeznek, többlettel zár a költségvetés, csökken az államadósság, törlesztve a Gyurcsány–Bajnai-féle időzített különadósság, negatív rekordot dönt a munkanélküliség, s mindez a Matolcsy-féle ortodox jegybanki gyakorlattól sem független. Olykor nem árt messzire utazni, hogy tisztábban lássuk saját magunkat.