Nem a legelesettebbek kelnek útra, hanem azok, akik mozgékonyak, ambiciózusak és van pénzük arra, hogy fedezzék az utazási költségeket. A helybe vitt tőkével és segítséggel ezekből az útra kelt emberekből alakulhatna ki a helyi vállalkozók és a szakmunkások rétege.
Jánossy Ferenc a hatvanas-hetvenes évek neves közgazdásza volt. A gazdasági fejlődés trendvonaláról írt könyve bestseller lett Nyugat-Európában, több nyelvre lefordították. A háború utáni újjáépítési periódusok mintáján bizonyítja, hogy egy ország gazdasági potenciáljának legfontosabb tényezője munkaerejének minősége és képzettsége.
Annak érzékeltetésére, hogy miről is van szó, képzeljük el, hogy Magyarország (vagy Belgium) teljes népességét kicseréljük mondjuk Benin, egy hasonló népességszámú, nagyon szegény nyugat-afrikai ország lakosságával, ahol az egy főre jutó nemzeti termék ezer dollár alatt van. Néhány év múlva megfordulna a sorrend, Magyarország vagy Belgium Benin szintjére süllyedne, Beninből pedig egy fejlett ország lenne.
Az EU és a migránsbarát országok részéről most már naponta hangzik el a fenyegetés, hogy megvonják tőlünk a kohéziós támogatásokat. Ezzel kapcsolatos a nem kellő hangsúlyt kapó érvek második csoportja.
Nem elég csak arra hivatkoznunk, hogy e támogatásokat annak ellenértékeként kapjuk, hogy a belépéskor megnyitottuk piacainkat a fejlett tagországok vállalatai előtt (azaz a versenyben védtelenekké tettük a sajátjainkat), és hogy e támogatások jelentős része visszacsorog a fejlettebb országok vállalataihoz megrendelések formájában.
Több egyéb tényező is van, amely ezt az egyébként a hazai kormánykritikus oldal által is olyannyira preferált érvelést hiteltelenné teszi. Az itt működő külföldi vállalatok profitkivonása az elmúlt években a GDP négy-hat százalékával ért fel, amelynek körülbelül háromnegyed része a fejlett európai tagállamokhoz köthető.
A nálunk működő leányvállalatok és külföldi anyavállalataik közötti cserekapcsolatok során olyan árazási technikákat alkalmaznak, amelyek révén a fentieken túl még további jelentős jövedelmet vonnak ki az országból. Számba kell vennünk a magyar kormány által a külföldi működőtőkének nyújtott bőkezű támogatásokat is (ingyen telephely, foglalkoztatási támogatás, adókedvezmények, sőt az első évekre adómentesség).
A hazánkban letelepedett nyugati vállalatok a náluk szokásos béreknek körülbelül az egyharmadát fizetik. És végül gondoljunk bele, hogy mekkora támogatást nyújt a nyugati országoknak a náluk dolgozó csaknem félmillió magyar munkavállaló. Nélkülük és a többi kelet-európai vendégmunkás nélkül súlyos fennakadások lennének a szolgáltatásokban és az iparban.
Mindezt számba véve nem túlzás azt állítani, hogy mi támogatjuk az EU fejlett nyugat-európai országait, és nem fordítva!
Végül, az érvek harmadik csoportja – amely elsikkad a migránsvitában – demográfiai jellegű. A bevándorláspárti nyugati politikusok a csökkenő születésszámra és az elöregedő népességre hivatkoznak. Ennek orvoslására azonban szükségtelen nagy, idegen kultúrájú és vallású tömegek beengedése.
Kutatóhelyek kimutatták, hogy ha az elkövetkező négy évtizedben tízévenként két, két és fél évvel emelik a mai, többnyire 65 éves nyugdíjkorhatárt, megoldódik a munkaerő-utánpótlás problémája. A várható átlagos életkor folyamatosan kitolódik, és ezzel párhuzamosan nő az egészségben eltöltött évek száma is, az idősödő korosztályok megőrzik munkavégzési képességüket.
Bátran állítható, hogy a mai hetvenesek a hetvenes évek hatvanasainak felelnek meg. Ráadásul az „új idősöknek” ez a korosztálya a többi korosztályhoz képest a leggyorsabban nő, és munkába állásuk dinamizálja majd a gazdaságot.
Nyugat-Európa tehát a tömeges migrációval egy olyan kockázatot vesz magára, amely nem is indokolt.
A szerző közgazdász és társadalomkutató