„Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.”
Pilinszky János
Thorma János festménye az aradi vértanúk kivégzéséről közismert. A grandiózus alkotás mindenről beszámol, mindent megmutat, és főleg: érzékelteti március 15-e történelmi értékeit és annak következményeit. Forradalom, szabadságharc, vereség. A megtorlás logikája nehezen támadható. Óriási tettet hajtottak végre a szabadságharcosok. A képen szereplők méltósága vitathatatlan. (A kivégzőké is, ők is érzik: történelmi esemény részvevői.) A halálraítélteket hozó szekér lovai nem is láthatók, valószínűleg már kifogták őket. A hősök tudták: a nemzetért halnak meg. A kivégzést elrendelők pedig tudták: nemzetet kell ölni. Gyalázkodásnak a képen nincs nyoma.
A mostani március 15-énk méltóságát méltatlan közszereplők, illetve sleppjeik sározták. Nem először, de most az ízléstelenség határán is messze túllépve.
A baloldali ellenzék vesztes köztársaságielnök-jelöltje az a Majtényi László, aki korábban a kiválasztott tévedhetetlenek magabiztosságával – sorozatban – kijelentette, hogy nálunk nincs sem demokrácia, sem jogállam, ám mégis megmérette magát, majd a Parlamentben elfogadta a kormányfő kézfogását, másnap pedig kijelentette: kilép a politikából.
Március 15-ét egy laza Facebook-üzenettel kezdte: „A kertemben az énekesmadarak hajnal óta Orbán ellen fütyülnek. Ezek összefogtak.” Meglehet, hogy április környékén majd azt sugallják nekünk, ez is csak olyan ironikus, mint Mécs (Imre fia) János momentumos aktivista szösszenete a vidékieket rühellni ne szégyelljetek témakörben, fényévekre a méltóságtól. Ráadásul a hivatkozott bejegyzésnek semmi íve nincs, legfeljebb narcisztikus csapkodása.
Majtényi a parlamenti programbeszédében mint a nemzeti egység (ebben következetes volt, nemzeti kétségről beszélt korábban) esetleges képviselője a megroppanóban lévő világliberalizmus szellemében gyakorlatilag gyalázta a kormányoldalt és annak szimpatizánsait, azaz a nemzettest meghatározó részét. (Index.hu: „Nagyon rég olvasott be úgy bárki Orbánnak, mint Majtényi a parlamentben.”)
Ez volt a cél. Köztársasági elnök(jelölt) ilyet nem tesz, vesd össze Áder Jánossal, aki eddig soha nem foglalkozott az ellenzékkel. Tudja: nem ez a dolga. Majtényi a Soros György által alapított Eötvös Károly Közpolitikai Intézet igazgatójaként a tévékamerák előtt szinte bábuként magyarázta a beérkezett támogatási milliók relativitását. Mondhatta volna, hogy a támogatás nem törvénytelen, de ő szatócsként relativizált. Nem annyi. Kevesebb. Jó, több, de ezt nem úgy kell értelmezni. Egy tévedhetetlentől azért többet lehetne várni.
A jeles napon Demszky Gábor is facebookozott egy velőset, nem örül, hogy Majtényi ki akar szállni a politikából. „Amikor a felelősen gondolkodó ember belép a politika világába, erkölcsi és filozófiai értelemben is sokkal szigorúbb erkölcsi maximáknak kell megfelelnie. Ezért jó volna, ha Majtényi a politikában maradna.” Amikor e nagyszerű kritériumoknak való politikusi megfelelésen gondolkodunk, sokunknak aligha jutna eszébe Demszky Gábor neve az első kétezerben. Azt azonban remélhetjük, hogy Demszky, miközben bejegyzett, még nem olvasott Majtényi hajnali szabad madarairól. Mindenesetre a Thorma-festményen Majtényi is ott lehetne a kivégzőosztag első sorában, Demszky pedig az utolsó előttiben.
Aztán a Nemzeti Múzeumnál a sípolók ismét fütyültek. Rendületlenül. Bizonyítva, hogy nincs jogállam. Szubjektív véleményem szerint bizonyítva, hogy a jogállam nem képes mindig egyszerűnek látszó eseteket kezelni. Az Együtt elnökévé avanzsált Juhász Péternek a festményen nem tudnánk helyet szorítani, de lenne szerepe: mivel dobra és nádi hegedűre még nem tellett, pontosabban még nem kért azokra adományokat, így a szokásos sípjával tehetne arra kísérletet, hogy a vélhetően legelő lovak lerakatait eltüntesse.
„Fülemet jobban sérti az önkényúr rikácsolása, mint több száz síp hangja.” Így a DK elnöke, a volt miniszterelnök, a szakdolgozatvesztett Gyurcsány Ferenc, aki szintén nem túl erős a számokban, sípok esetében sem. A Pilvax-szónok egy ájtatos, Habsburg-párti papnak elmenne a festményen, de ne időzzünk nála, ő most úgyis egy helyben állva kiabál. Várja a szerencsevonatát – jön vagy nem, egyelőre nem tudjuk –, ahol a mozdonyvezető és a kalauz szerepét is ő játszaná, sőt, az összes balra kanyarodó szerelvényt is egyenvonatosítaná. Vonával vagy anélkül. Nagy falat, de kockázat nélkül nincs siker.
Molnár Gyula, az MSZP elnöke az ünnepen így nyilatkozik: Magyarországon nincs szabadság, testvériség és egyenlőség, hiszen nincs szabadság, ahol nincs egyenlőség. Itt álljunk meg! Először is szögezzük le, hogy amennyiben a kormánypártok újrázhatnak 2018-ban, akkor 2019-ben az MSZP szerint az éhezők száma további félmillióval nőni fog. Másodszor pedig vegyük észre, hogy a pártelnök látványosan legitimálta képviselőtársát, a hosszú idők óta hatástalanul éhségdemagóg Bangóné Borbély Ildikót, aki csak mondja-mondja, hiszen teheti, mert nincs szólásszabadság.
„Talán soha nem volt oly nagy szüksége sokat csalódott nemzetünknek a példamutató Szegedre, mint most. Nemcsak fejet hajtunk nagy elődeink előtt, de példájukra büszkék vagyunk” – ez már az MSZP most éppen hivatalban lévő, aktuális kormányfőjelöltjének, a szegedi polgármester ünnepi üzenetének egy részlete. A jelölt szavainak többsége egy ideje erős áthallás. Lengyel László a tanácsadó. Az ő régi fixa ideája köszön vissza: se Gyurcsány, se Orbán. Botka reléje ezt fogja, miközben, mint felfogadott önkéntes építőmester, mímeli a baloldali összefogást.
Megértem én a szabad madarak különböző generációinak fütyülését. Veszett fejsze nyele. Az utolsó pillanatban a maguk számára rosszul választottak a két jelölt közül. Nagy Imre és társai újratemetésénél végül is Orbán Viktor mondott beszédet. Igaz, fejből, és nem okostelefon-kottából, mint az ünnepen a momentumos Orosz Anna, de elmondta. Nagyon jól. A szabad madarak – nem csak Majtényi László kertjében – futnak a pénzük után. Szárnyukkal hol csapkodnak, hol nem, de ív az nincs. Ezen a világszponzorok sem tudnak segíteni. Késő.
A tévedhetetlenekről sosem derülhet ki, hogy tévedtek. Még akkor sem, ha azt mindenki pontosan tudja. Ők gyakran és szívesen alkalmazzák a király meztelen tételt másokra, miközben róluk hull le a lepel. A hazai történések tálcán kínálják a gyakorlati példákat. A Simicska–Orbán-szakítás előtt a liberális sajtó fő célpontja Simicska Lajos volt, a kormányfő csak erős második lehetett. Az összetűzés után viszont azonnal alkalmazták az ellenségem ellensége a barátom elvet, katonás fegyelemmel. Ne felejtsük el, már a nyílt válás előtt kapott és fogadott el Simicska-hirdetéseket a Népszava, kapott is ezért testvéri morgást eleget.
Aztán jöttek az érintett médiavilág hihetetlenül gyors profilváltásai. Innen már csak egy ugrás volt a korábban nyíltan gyűlölt Jobbiknak és különösen a párt elnökének liberális futtatása, a háttérben örömteli kézdörzsölésekkel. Ha a kormány nem is, de a Jobbik egyre jobban teljesít. (Mármint szerintük.) Semmi sem drága, az elveknek pedig nincs áruk. Elértéktelenedtek, mert tiszavirág-életűnek bizonyultak.
A baloldal világméretekben is megpróbálja újradefiniálni önmagát. Érzik, baj van. A Progresszív Szövetség lényegében semmitmondó és megfoghatatlan nevet viselő szervezetük, amely 130 szervezetet fog össze, Timothy Garton Ash nyomán megállapította, hogy ellenforradalom kezdődött a liberalizmus terjedésével szemben. A szenzációs felkészültségű Martin Schulz szerint, aki a végső mozgatóerők mindenütt bevethető csodafegyvere, ezzel szembe kell szállni, mert erősödik a nacionalizmus és a tekintélyelvűség, az ellenforradalmárok pedig nem megoldást keresnek, hanem bűnbakokat.
A magyar kormány patrióta gazdaságpolitikája a nemzeti szuverenitáson alapul egy integrációs mezőben. Jönnek az eredmények. Őriznünk kell az ívet.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár