A Kölnben és több európai nagyvárosban egy időben elkövetett, helyi lakosok ellen irányuló agresszió világított rá talán először a helyzet súlyára. Ennek során egy többségében észak-afrikai és közel-keleti migránsokból összeverődött tömeg szervezetten és határozott visszaszorítás nélkül garázdálkodott közterületen. A zaklatások szervezettsége pedig egyértelműen a közbiztonságot fenyegető, állandósuló és komoly problémára világít rá.
A tavaly tapasztalt migrációs nyomás olyan emberek sokaságát hozta Európába, akik javarészt alulfejlett társadalmakból és az európaitól jelentősen eltérő kultúrkörökből származnak.
Olyan társadalmakból, ahol az analfabetizmus, az iskolázatlanság és a hétköznapokat meghatározó szigorú vallási előírások mellett a szexuális bűncselekmények, a zaklatás, a becsületgyilkosságok és a nők alárendelt szerepe is a hétköznapi gyakorlat része. Ezen kultúrákban az emberek mindennapi viselkedését rendszerint külső hatalmi tényezők irányítják (például egy befolyásos egyházi személy vagy a közösségi tradíció elvárásrendszere), szemben az európai kultúrában jelenleg honos belső erők által meghatározott magatartással.
A menedékkérők és a befogadó társadalmak közti szellemi és anyagi műveltségbeli, kulturális és viselkedésbeli szakadék egyre meghatározóbb erejű lesz, s egyre nagyobb veszélyt jelent a (nyugat-)európai társadalmi kohézióra, a közbiztonságra, valamint meg fogja rendíteni a rendvédelmi szervekbe és az illetékes politikusokba vetett bizalmat.
A tapasztalt tömeges zaklatások és rendbontások elsősorban közbiztonsági problémát jelentenek, melyeknek súlyosbító tényezője a rendvédelmi szervek tehetetlensége és cselekvésképtelensége. A problémát az is fokozza, hogy számos esetben maguk a rendvédelmi szervek (a szintén a politika által irányított sajtóval összhangban) fontos adatokat hallgattak el a tettesek hátteréről, ezáltal részben félrevezetve a társadalmat és a probléma végső megoldásáért felelős politikusokat. A tényt, hogy a jelenség általános, jól érzékelteti a botrány, mely a napokban Svédországban robbant ki, miszerint a stockholmi rendőrség legalább két alkalommal hallgatott el hasonló tömeges szexuális zaklatások és kirablások elkövetőiről szóló információkat.
Most került nyilvánosságra az a tény, hogy a két nyári ifjúsági fesztiválon a fiatal lányokat szexuálisan zaklató és kiraboló fiatalemberek többsége afgán származású menedékkérő volt, köztük úgynevezett kísérő nélküli fiatalkorúak is. A svéd rendőrség nyilatkozata szerint azért nem akarták nyilvánosságra hozni a tettesek etnikai hátterét, mert egyrészt tartottak a rasszista megbélyegzéstől, másrészt pedig nem akarták az egyre nagyobb támogatottságot élvező, bevándorlásellenes Svéd Demokraták párt malmára hajtani a vizet. Eljárásuk sokkal súlyosabb következményekkel járt: a lakosság bizalma kézzelfoghatóan csökkent a rendőrök közterületek fölötti kontroll megőrzésének képességében, és immár egyre megalapozottabbnak tűnik a vád, miszerint a rendőrség inkább a bűnöző migránsokat védi a többségi társadalommal szemben.
A tömeges garázdálkodás több hasonlóságot mutat a szervezett bűnözéssel, amelynek egyik jellegzetessége a társadalom gyenge pontjainak kihasználása és a nagyobb (gazdasági) befolyásszerzés érdekében történő összefonódás a politikával. Szintén fontos hasonlóság a jelenséget lehetővé tevő erők szerepe. A kölni esetben ez tetten érhető a túl lazára fogott integrációs intézkedések és az elégtelen idegenrendészeti eljárások formájában. A szilveszterkor elkövetett erőszakos cselekményekből a jelenlegi információk szerint ugyanakkor hiányzik mind a politikai dimenzió, mind a befolyásszerzésre való törekvés. Többek között a politikai célzat hiányossága miatt sem nevezhető a jelenség a terrorizmus új formájának. A terrorizmus törvény által meghatározott jellemzői szerint az efféle tevékenység azt a célt szolgálja, hogy ideológiai vagy politikai okokból, félelemkeltés (és számos esetben rögtönzötten kiválasztott civil áldozatok) által cselekvésre kényszerítsen egy adott politikai vezetést.
A terroristák, amint azt a történelem számos alkalommal bebizonyította, egy önmaguk által meghatározott magasztosabb cél vagy elv érdekében cselekednek. A mostani tömeges zaklatások elkövetői azonban nem deklaráltak sem elveket (az iszlám szabályait megszegve alkoholt és drogot fogyasztottak), sem politikai célokat – csupán védettségüket hangsúlyozták az intézkedő rendőrökkel szemben. Ennek fényében nem célszerű összemosni a garázdálkodó fiatal férfiakból álló tömeget az egyik legsúlyosabb bűncselekménnyel minősülő terrorizmussal. Azért sem helyénvaló az összehasonlítás, mert ez a minősítés jóval nagyobb kapacitással, képességgel, megfontoltsággal és stratégiai gondolkodással ruházná fel a nyugati befogadó társadalmak (és a rendvédelmi szervek) által túl hosszú pórázra eresztett idegen kultúrájú fiatal férfiakat, s így a kialakult helyzet csupán technikai kérdésre zsugorodna, a mögöttes társadalmi, politikai, kulturális dimenziók elhanyagolásával.
A nemzetközi terrorizmus több megnyilvánulási formájának, módszerének és stratégiai újratervezésének lehettünk tanúi az elmúlt időszakban. Egy ilyen új megnyilvánulási forma alkalmazását láthattuk például a tavaly novemberi párizsi merénylet során, amely eddig külön alkalmazott módszereket kombinált: egyrészt az amerikai iskolai lövöldözésekből ismert magányos, gépfegyveres merénylő taktikáját, másrészt az (eddig főként) al-Kaidára jellemző öngyilkos merénylő nagyobb embertömegben elkövetett pusztítását. Ezzel párhuzamosan jelentet meg rendszeresen a magát Iszlám Államnak (ISIS) nevező terrorszervezet propagandamagazint és kézikönyveket, amelyek a nyugat-európai társadalmakban élő radikális iszlamista szimpatizánsok számára tartalmaznak útmutatást és gyakorlati tanácsokat a nemzetbiztonsági szakszolgálatok figyelmének kikerülése céljából. A terrorizmus megbélyegzéssel, illetve az ezzel kapcsolatos kijelentéssel, hogy ténylegesen háború zajlik a nyugati és az iszlám világ között, pont ezeknek a szervezeteknek a narratíva formában felállított csapdájába lépnénk. Mind az al-Kaida, mind az ISIS erre a világképre építi a nyugati társadalmakban történő toborzását és a háborús narratívával jogosítja fel brutális merényleteit.
Mivel a Kölnben lezajlott tömeges rendbontás nem tartalmazott a fentiekhez hasonló elemeket, ezt célszerűbb közbiztonságot veszélyeztető és a társadalmi kohéziót súlyosan befolyásoló jelenségként kezelni és értelmezni, amelynek az eddigieknél hangsúlyosabban kellene ösztönöznie az európai befogadó társadalmakat a szigorúbb korlátok és határok felállítására és érvényesítésére. A német rendőrség szerint az eddig beazonosított elkövetőknek több mint a fele menedékkérő, ami a nemzetközi migráció egy újabb biztonságpolitikai vetületére mutat rá. Világos, hogy a migránsáradat részben egy folyamatos erődemonstrációt jelképez, amelyben teljes mértékben megbukott Európa saját határai fölött gyakorolt védelme. A tapasztalt rendbontások és erőfitogtatások a határok további feszegetését jelentik, ami vélhetően tovább eszkalálódik, ameddig nem következnek be az eltérő, nemkívánatos (és a bűnöző) magatartással szembeni zéró toleranciát tanúsító intézkedések.
Hogyan lehet hosszú távon a befogadó társadaloméval kompetenssé tenni a viselkedési mintákat, kulturális beidegződéseket? Elsősorban három nagyon fontos és kölcsönösen kizáró tényező szükséges a beilleszkedés megvalósításához: idő, szakértelem és következetesség. A pszichológiai kutatások szerint különböző szokások elhagyásához, illetve újak beiktatásához különböző időtartam kell. Brit kutatók szerint átlagosan 66 napra volt szükség ahhoz, hogy egy ilyen kutatásban részt vevő önkéntesek kisebb rutinokat bevezessenek hétköznapjaikba.
Jogosan feltételezhetjük, hogy ennél jóval több idő kell egy az európaitól teljesen eltérő kultúrkörből származó fiatal férfi viselkedésének és hozzáállásának a megváltoztatásához, valamint egy testre szabott viselkedésterápiás program, hozzáértő szakemberek folyamatos és következetes munkája (és egy olyan költségvetés, ami mindezeket biztosítani tudja). Ha ezt összevetjük a legnagyobb európai befogadó ország, Németország által előírt csekély 660 órából álló, menedékkérőknek szóló integrációs kurzusokkal, a számok kétségbeejtő naivitásra vallanak. Felmerül a kérdés: hogyan is lehetne 660 óra (kevesebb mint három hónapnyi munkaidő) alatt bármit is megváltozni egy évszázadokon keresztül berögződött viselkedési mintán, magatartási formán?
Az erélytelen bánásmód miatt agresszív magatartást tanúsító fiatal férfiakat elsősorban a többségi társadalom által szigorúbban megállapított határok, valamint a bűncselekmények tényleges és következetes büntetésével kell kordában tartani. Miként Machiavelli már évszázadokkal ezelőtt megfogalmazta: aki engedelmességet szeretne, tanuljon meg parancsolni!
(A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet)