A napokban jelent meg a hír, hogy a 2016. évi költségvetés összesített hiánya szeptember végéig mindössze 2,4 milliárd forint. (Az éves költségvetési kiadás mintegy tizenhétezermilliárd forint.) A kormány ezért arra készül, hogy csökkenti a hivatalos éves hiánycélt, és intézkedéseket készít elő, miként lehet a megnövekedett pénzügyi mozgásteret a gazdaság és a jólét szolgálatába állítani.
Mondhatnám, a hír nem váltott ki euforikus médiavisszhangot, pedig ilyen meglepő és egyben pozitív hír ritkán terem. A hosszú, MSZP–SZDSZ-kormányzati évek alatt ahhoz szoktunk, hogy ősszel a kormány „intézkedéseket” készít elő és terjeszt a parlament elé a költségvetési helyzet stabilizálására, ami alatt rendre adók emelését, munkavállalói és szociális járandóságok csökkentését és tervezett beruházások elhalasztását lehetett érteni. Balliberális kormányok idején a deficit mindig többletben volt a tervezetthez képest, ma meg arról szólhatunk, hogy most a hiányból van hiány.
A költségvetési hiány már a rendszerváltás előtt sem volt ismeretlen, noha az erről folyó értekezés tabunak számított. A hivatalos mérleg mindig egyensúlyban volt. Nem hivatalosan viszont az államkassza mindig belenyúlhatott a Magyar Nemzeti Bank zsebébe, és máig – a kettejük viszonyában számvitelileg fel nem tárt módon – pótlólagos, nem „hivatalos” forráshoz juthatott. Az államnak nyújtott pénzhez – és máig sem tudjuk, mi egyebekhez – a forrást az MNB külföldről szerezte be, ugyanis akkor, egészen 1997-ig (!) jegybankunk töltötte be a kormányzati hitelfelvevő szerepkörét. Talán nem véletlen, hogy éppen abban az évben járt eladósodásunk a csúcson a maga GDP-arányos 85 százalékával.
Ennek az adósságnak iszonyú terhei voltak, felemésztették a GDP több mint tíz százalékát. Forintállamkötvényeinket 25-30 százalék körüli kamattal vásárolták a befektetők, míg a dollár árfolyama az 1990-es 90 forintról 190-re ugrott 1997-re, ami a visszafizetendő devizakötvények terhét növelte iszonyatosra forintban, amit immár közvetlenül a költségvetésnek kellett fizetnie.
Ezt a gazdaságpolitikát nevezte a nemzetközi pénzügyi sajtó példaértékűnek, az akkori pénzügyminiszter és jegybankelnök kettőst pedig álompárosnak.
Ez úgy történt, hogy a nemzeti bank hamis könyveléssel rejtegette a veszteségét és halmozta egészen 1997-ig, majd zúdította egy összegben az államkassza nyakába, „adósságcserének” feltüntetve. Egy emberöltőig a költségvetés kamat- és árfolyamveszteség-terheit képtelen volt a kormány még viselhető elsődleges bevételekkel fedezni, ezért újabb hiteleket vett fel még drágábban, dömpingáron dobott piacra minden értékes állami vagyont, mégis nőtt, és nőtt az adósság.
Az 1998–2002 közötti kormányzati ciklus adósságleépítési sikereit gyorsan belepte a por. A 2001-es GDP-arányos 52 százalékos, eurokonform adósságszint 2008-ra, a balliberális kormánykurzus alatt ismét 80 százalék fölé nőtt. Az elhíresült őszödi beszéd ennek a technikájáról is ugyanabban az értelemben szólt, mint az korábban a rendszerváltás előtt is történt. Akkor a kivédhetetlen baj feltárását a titkos ügykezelés rejtette el a nyilvánosság, de még szakértői szemek elől is, 2009-ben pedig azt ajánlotta a miniszterelnök a kormánypárti képviselőknek, hogy jobb, ha nem is tudnak az elrejtést leplező nagyszámú trükkökről. 2010-re a további eladósodás ügyében tiszta helyzet keletkezett.
A piac már sem kevés, sem sok kamatért pénzt nem adott, az ország 2008 végén csődbe került, a kassza csak az ilyenkor használatos nemzetközi mechanizmusok segítségével volt vastüdőn tartható.
Választani kellett: a nemzetközi pénzügyi szervezetek által alkalmazott és erőltetett technika révén visszatérünk a növekedés vagy egyensúly évtizedes hamis dilemmájához, vagy nagy változtatásoknak kell bekövetkezniük, és le kell térni az adósságpályáról. Utóbbi történt, ami az unortodox elnevezést vívta ki magának. Ennek lényege, hogy éppen a költségvetés éves hiányát faragja le, de úgy, hogy nem az eddig is a fő teherviselők terheit növeli tovább, hanem bevonja a teherviselésbe az eddig immunitást élvező „álom-gazdaságpolitika” haszonélvezőit, de azokat is, akik csak a zavaros farvizen jutottak eddig adóelkerülő többletjövedelmekhez.
A választás ügydöntőnek bizonyult. Mindazok az országok, amelyek benn ragadtak az ortodoxiában (Görögország, Portugália), máig képtelenek stabil növekedést és egyensúlyt is biztosító gazdaságpolitikát folytatni, de az uniós alapító Franciaország is kapja sorozatban a hivatalos mentesítéseket túlzottdeficit-ügyeiért, amikért minket évekig súlyos szankciókkal sújtottak. Nagyot változott az adósságkezelés technikája is 2010 után. Korábban fő szempont volt, hogy időben előálljon a szükséges forrás, ezért lehetett érdemeket szerezni. Mára az ár és kockázati megfontolások kerültek előtérbe. Nem kétséges, a piac is segített, de segített a csődkurzus létezését is morfiumként meghosszabbítani, ezt maga a volt miniszterelnök ismerte el.
Minden hitelminősítői kötekedés ellenére is élvezői vagyunk a nemzetközi kamatpályának, amit végre a monetáris politika irányváltása következtében hazai pénznemben is érvényesíteni tudtunk. Az utóbbi emberöltő alatt hazánkat ért háromszori árfolyam-katasztrófa után hivatalos rangra emelkedett a hazai pénznemben történő finanszírozás, és a hazai vállalkozások és háztartások növekvő részvétele hitelezőként. A deficit fogyóban, a gazdaság és a jólét növekvőben van.
A szerző közgazdász