A legfontosabb terület pedig, ahol ma kell jót és jól cselekednünk a jövő érdekében, az oktatás. A jövő körvonalai már formálódnak. A gyors változások korát éljük. A davosi konferencián elhangzott, hogy olyan technológiai forradalom zajlik, amely alapvetően változtatja meg majd azt, miként élünk, hogyan és hol dolgozunk. Egy, a davosi konferenciával egy időben megjelenő tanulmány szerint 2020-ig hétmilliónál is több munkahely szűnhet meg. Helyette talán kétmillió új munkahely jöhet létre elsősorban a számítástechnika, az informatika és a professzionális szolgáltatások területén. A leginkább veszélyeztetettek az irodai, adminisztratív foglalkozások, és a termelésben az összeszerelő munkahelyek. Új tudásra és viselkedési formákra lesz szükség. Egy robot esetleg el tudja végezni majd ötven átlagos tudású ember munkáját, viszont egyetlen gép sem lesz képes átvenni egy rendkívüli tudású, kreatív ember munkáját. Ezzel összefüggésben egyre inkább jellemzővé válik az elsajátított tudás gyors kopása: akár az egyetemi oktatás, akár a szakképzés esetén az első évben tanult anyagok többsége valószínűleg a tanulmányok befejezésének idejére elavul. Éppen ezért – állítják a szakértők – a kemény, lexikális ismeretek mellett egyre nagyobb hangsúlyt kell helyezni az oktatásban az úgynevezett puha tudásra, képességekre. Ilyenek a problémaérzékelés és -felismerés, a kritikus gondolkodás, a rendszerszemlélet, az együttműködési készség, a tárgyalási készség és – mindenekelőtt – a folyamatos tanulás igénye és képessége.
Egy ország akkor készül jól fel a jövőre, ha az oktatási rendszerében lehetővé teszi ezen képességek elsajátítását. Ebben a rendszerben megnő, de meg is változik a pedagógus szerepe: nem tölcsérrel tölti a tudást a diák fejébe, hanem felkelti benne a vágyat a tudás és az állandó tanulás iránt. Mentorként, együttműködő partnerként, esetenként a világot értelmezni segítő, a diákkal együtt tanuló társként jelenik meg. Ez rugalmasságot, helyi döntési lehetőségeket tesz szükségessé az oktatási rendszerben. De fontos az is, hogy mennyi pénzt szán egy kormány oktatásra, és hogy azt milyen hatékonyan költi el. Az oktatásra fordított pénzt pedig nem költségnek, hanem a jövő érdekében történő beruházásnak kell tekintenie. Az emberről ebben az új közegben nem lehet a termelési folyamat egy csavarjaként, bemenő erőforrásként, egy ráfordítási tételként gondolkodni, amelynek fő feladata, hogy a lehető legolcsóbban a legtöbb profitot termelje munkaadójának. Az ember ebben az új közegben a nemzeti vagyon azon legértékesebb része, amelynek minősége, képességei és értékrendje meghatározza az ország jövőjét, másokhoz mért előrehaladását, társadalmi-gazdasági teljesítményét.
Ebben az összefüggésben érdemes felfigyelni arra a friss, 2015 novemberében megjelent tanulmányra (Education and Training Monitor 2015: Oktatási és Képzési Figyelő 2015), amelyet Navracsics Tibor biztos jegyez. Ez kiemeli, hogy a GDP arányában oktatásra fordított összeg tekintetében Magyarország az EU-n belül a legrosszabbul teljesítő országok között van. A bemutatott adatok szerint ugyanis 2010-ben a GDP százalékában még 5,6 százalékot költött oktatásra, 2013-ra ez az érték már 4,7 százalékra csökkent, miközben Csehország és Szlovákia növelte ráfordításait. Lengyelország pedig egy magasabb, 5,6 százalékos értékről csökkentette ráfordítását 5,3 százalékra, ami még mindig 0,6 százalékkal magasabb, mint a magyar érték. Az észtek a GDP 6, a finnek és a szlovének 6,5, a svédek 6,6 százalékát fordították 2013-ban oktatásra. A tanulmány így fogalmaz: „az oktatási kiadások mértéke a politika kiadási prioritásait, vagyis azt mutatja, hogy a politika értékrendjében mekkora az oktatás relatív fontossága.” (Szó szerinti fordítás.)
A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy nagyon nagyok a különbségek az egyes országok között a 30–34 éves korosztályon belüli felsőfokú végzettségűek aránya tekintetében. Az EU 2020 stratégia célkitűzése szerint el kellene érni átlagosan a 40 százalékos arányt. Magyarország viszont csupán 34 százalék körüli értéket tervez 2020-ra, ami a mai helyzethez képest stagnálást jelent. Lengyelország az EU-s átlag fölötti, 45 százalékos arányt akar elérni. Franciaország 50, Írország 60, Belgium pedig 48 százalékot talál indokoltnak. A tervezett értékek tekintetében a magyar a 6. legalacsonyabb érték, a 2014. évi tényadatok tekintetében pedig a 10. legrosszabb hely a miénk. Vagyis ha a tervezett arányok megvalósulnak 2020-ra, akkor Magyarország pozíciója négy hellyel fog romlani. A kérdés ezek után az, hogy valóban jól készülünk-e mi fel a jövő változásaira, a munkahelymegszűnésekre, és a létrejövő új munkahelyek betölthetőségére?
Milyen pozíciója lesz Magyarországnak 2020 után abban az EU-ban, ahol 22 országban több lesz a felsőfokú végzettségűek aránya, mint nálunk? Ahol az oktatási rendszerek jobban felkészítik a fiatalokat az állandó változásokra, a problémaérzékelésre és kreatív megoldásra, a rendszerszemléletre és kritikus gondolkodásra? Kapcsolódó és döntő kérdés az is, hogy mit teszünk ma azért, hogy csökkenjen a jövőben a veszélyeztetett összeszerelő munkahelyek aránya, és növekedjék a nagy értéket teremtő, tudást és kreativitást igénylő cégek és ágazatok aránya a magyar gazdaság szerkezetében? Ezen kérdések megnyugtató megválaszolása egyrészt a környezeti változások és tendenciák kritikus elemzését igényli. Másrészt elengedhetetlenné teszi annak végiggondolását, hogy milyen oktatási stratégiával kellene felkészülnünk a jövőre úgy, hogy jó esélyünk legyen a gazdasági és társadalmi felzárkózásra. A stratégia jövőképalkotás, a jövő formálásának igényével. Ezért nem helyettesíthető a mai, elsősorban a kiadások visszafogását célzó operatív megoldásokkal, mint például a kancellária rendszer a felsőoktatásban.
A stratégiai szemlélet igényelné a bármely szintű pedagóguspályára menők megfelelő kiválasztását is. A már idézett EU-s tanulmány szerint Magyarországon nincs olyan előretekintő tervezés, amely azzal foglalkozna, hogy milyen tulajdonságú, képességű pedagógusokra lenne szükség ahhoz, hogy a versenyképes tudású, humán vagyon a jövőben is rendelkezésre álljon. Fel kell figyelnünk azonban még egy, a jövő szempontjából nagyon rossz adatra. Ez pedig a folyamatos továbbképzésben részt vevők aránya. Magyarország e tekintetben a szégyenpadon ül: a 35–44 évesek között 3, a 45–54 évesek között 2,3 és az 55–64 éves korcsoportban csupán 1,1 százalék a tudásfrissítésben, szakmai továbbképzésben résztvevők aránya. Ezzel kapcsolatban még azt nem tudjuk, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium legutóbbi kiváló kezdeményezése, amely lehetővé teszi egy újabb szakma ingyenes elsajátítását, javított-e már ezeken az adatokon. Mindenesetre a számok veszélyes állapotot érzékeltetnek. Azt, hogy ma sem elegendő igény, sem nagyon sok lehetőség nincs az emberek tudásának szinten tartására. Igény talán azért nincs, mert a munkahelyek betanítják az embereket az adott mechanikus feladatok elvégzésére, és ennél többet nem is várnak el tőlük. A munkavállaló meg egyrészt nem látja biztosítva a lehetőségét annak, hogy ha tanulna, akkor jobb munkahelyet találna, másrészt a jellemzően túlfeszített munkavégzés és alacsony bérek mellett sem ideje, sem pénze nincs a tanulásra. Ez pedig a humán vagyon minőségi romlásával, szakmai leépülésével jár együtt, illetve azzal is, hogy amennyiben a jelenlegi munkahelyek megszűnnének, akkor valószínűleg az elkopott tudású munkaerő csak a munkanélküliek számát tudná gyarapítani.
A felvetett gondolatok és a tényadatok arra figyelmeztetnek, hogy Magyarország nem jól gazdálkodik a humán vagyonával. Nem fordít eleget gyarapítására és nem gazdálkodik vele távlatosan. Nem veszi kellőképpen komolyan azt az összefüggést, hogy sikeres, korszerű és versenyképes gazdaságot és társadalmat csak magas színvonalú, sokszínű képességekkel és tudással rendelkező, kreatívan gondolkodó emberekkel lehet megteremteni és fenntartani. Ezzel azonban könnyen navigálhatja bele magát egy olyan, a mások kiszolgálását, a másoktól való függést jelentő helyzetbe, amelyben nincs alkotás, tudásteremtés, csak mások tudásának drága pénzen való megvásárlása és lemaradó alkalmazása.
Einsteinnek tulajdonítják a mondást, hogy ha az emberek többségének kezében egy kalapács van csupán, akkor minden megoldandó problémát szögnek látnak. A jövőnket az fogja meghatározni, milyen arányban lesz képes nemcsak gyorsan és hatékonyan dolgozó kalapácsembereket, hanem gondolkodó, alkotó, okosan dolgozó és együttműködésre képes embereket is képezni az oktatási rendszer.
A szerző egyetemi tanár