Ekkor az ember számot vet, mit csinált jól és rosszul, tanul a hibákból, és igyekszik azokat az eszébe vésni. Majd aztán felnéz a szekrényre, a kocsira és a kutyára, és tudja, hogy nem lesz könnyű elosztani a szerzett javakat. Főleg akkor nem, ha nemcsak pénzről van szó, hanem személyes emlékekről, életekről is. Az élet felét nem lehet elvinni. Pontosan erre a szomorú megállapításra jutott Theresa May és kormánya, és mégis úgy döntött, hogy igenis lehetséges az élet megfelezése.
Nem kisebb hegyet kell elméletileg kiskanállal kilapátolni, teaszűrőn átszűrni, majd a helyére visszatenni, mint az egész brit jogrendszert. Az összes jogszabályt, amely rendezi Skócia viszonyát, a halálbüntetést, az uralkodó jogállását, az egyedülálló anyákat illető támogatásokat, a nukleáris ütőerő biztonságát szavatoló rendelkezéseket és az angol nyelv szerepét a királyság életében. Mintegy 19 ezer olyan jogszabály van a halmazban, amelyet valaha Brüsszel javaslatára, a britek támogatásával elfogadtak, s beillesztették a saját rendszerükbe.
Ez addig volt működőképes, amíg Nagy-Britannia az Európai Unió tagja volt, azt követően viszont idegen hatalom befolyása, mint a Szovjetunióé volt a magyar alkotmányban. Azaz ki kell választani a jogszabályokat, amelyek brüsszeli ihletésűek, átvizsgálni, mennyire szolgálják a királyság érdekeit, majd a megfelelőket beilleszteni a neki szánt rubrikába, a hátráltató cikkelyeket pedig máglyára vetni. A brit jogászok fogják a fejüket a vaskos kötetek láttán, és tudják, hogy ezt csak uniós segítséggel tudják végrehajtani.
Kérdés, hogy odaáll-e a szabálygyár futószalagja mellé egy tömeg európai jogász, hogy összepakolja a fél tévét, a családi ezüst felét és ami a kutyából jár a briteknek. Ugyanis visszafelé már nem vezet út. London a mai állás szerint 2019 márciusában ki fog lépni azon az ajtón, amin át soha nem fog visszatérni, és lezárja életének ezt a 44 éves korszakát.
Theresa May minden idők legfurcsább pozíciójában lévő miniszterelnöke, aki úgy irányítja az EU-ból kitántorgó országát, hogy kisebbségben kénytelen kormányozni az északír protestánsok vezető erejének külső támogatásával, s párttársai láthatóan rettegnek attól, nehogy beüssön a krach, és előre hozott választások legyenek. Akkor – legalábbis valószínűleg – jönne a lánglelkű forradalmár, Jeremy Corbyn és a Munkáspárt, ez a társaság pedig teljesen másképp fogja fel a szakítás mikéntjét, okát, következményeit.
Már nem kérdés, hogy menni vagy maradni, de a módszer nagyon nem mindegy a brexit esetében. A legfőbb probléma az, hogy a brit álláspont teljesen képlékeny, még egy párton belül sincs megegyezés, a képviselők a hektikus időkre való tekintettel sütögetik pecsenyéjüket, mindenki a másikra vár, hátha ő tudja, mit is kellene csinálni. A szakmai érvek mellett előtérbe került a sajtón keresztül való üzengetés, nem tudni, vajon százmilliárd eurót fizet-e London Brüsszelnek a végső összesítés során, vagy egyetlen centet sem, mert nem hajlandó elfogadni az EU diktátumát.
Két év alatt még rengeteg civakodásra van idő a felek között, a két ingatag, saját sebeit nyalogató, bizonytalan egykori társ között. Aztán ha úgy esik, az érvek vádaskodásba csapnak át, a kompromisszumok helyett visszautasítással reagálnak a másik felvetésére. De itt nincs olyan bíróság, amely eldönthetné, kinek van igaza.