Katalóniában és Spanyolországban az október elsejei, függetlenségről szóló népszavazás óta peregnek az események. 2017. október 27-én elvileg létrejött Európában egy új állam, Katalónia. De vajon létrejött-e? Vajon történelmi dátumként fogunk-e emlékezni erre a napra mondjuk húsz, ötven év múlva vagy csak egy elvetélt kísérletre, amelyet Spanyolország éppen most kezd el vaskézzel felülírni?
Jelenleg ott tartunk, hogy bármi megtörténhet, hiszen napról napra alakul a helyzet. Tüntetések itt, tüntetések ott. Éppen ezért jómagam az egész kérdést nem a konkrét állapotokra fókuszálva, hanem elvontabb szempontból nézném meg, mégpedig a nemzeti identitás mint a legalapvetőbb közösségi tudat szempontjából.
Az individuális, egyéni szabadság alapelveit már az 1789-es, egyébként brutális és véres francia „polgári” forradalomban lefektették, később ugyanezek az alapelvek megjelentek az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában, hogy sok évtizeddel később az ENSZ és más nemzetközi szervezet alapokmányaiba is bekerüljenek ezek az alapjogok.
De mi van a közösségek alapjogaival, különös tekintettel a nemzetközösségek jogaira? Közismert, hogy Woodrow Wilson volt e tekintetben az „előfutár”, aki az első világháború alatt fogalmazta meg 14 pontját, és ebben a népek önrendelkezésének elvét.
A második világháború utáni időszakban pedig nemzetközi szervezetek alapdokumentumaiba került bele a wilsoni gondolat. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Egyezségokmánya 1. részének 1. cikkelye világosan fogalmaz: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.”
Az önrendelkezési jog írott nemzetközi joggá akkor vált, amikor 1977-ben hatályba lépett a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya. Ebben ez szerepel: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.”
Mi áll szemben a népek, nemzetek önrendelkezési jogával, esetünkben Katalónia függetlenedési törekvésével? A legfontosabb ellenérv ilyenkor az államok területi egységére, az államérdekre való hivatkozás. Lényegében véve Madrid, a spanyol kormány is erre hivatkozik: a katalánok kiválása a spanyol állam felbomlását jelentheti, s egyben szembemegy Spanyolország nemzetközi érdekeivel (uniós tagság, külkapcsolatok stb.). A nemzetek önrendelkezési joga áll szemben tehát a meglévő államok területi egységre vonatkozó érdekeivel. Nemzet és állam ütközik meg tehát ebben az esetben. Kinek van igaza?
Egy államalakulat csak akkor maradhat fenn, ha közös nemzettudatra épül. Ha egy államon belül vannak népek, nemzetrészek, amelyek tartósan nem fogadják el a nagyobb, többséget képező nemzet államiságát, vagyis nem kívánják magukat immáron alávetni ezen állam joghatóságának, szabályainak és törvényeinek, hanem önálló törvényeket, területet és joghatóságot követelnek maguknak, akkor körvonalazódik egy új nemzetállam létrejötte.
A kulcs tehát egy, nagyobb államegységnek alávetett nemzetközösség öntudatra ébredése, identitása, nemzeti szellemiségének kialakulása. Ez abból ered, hogy a nemzet a modern történelem legtágabb és legnépesebb társadalmi közössége, amelyikben megmaradt az összetartástudat és ami a legfontosabb: a „mitudat”. Ezen a szinten felül már nincs olyan mitudat, amely a tagok számára felelősség, a kötelességvállalás és a közös hatóságnak való alárendelődés normáit kötelező érvényűvé tennék. És éppen ebből következik, hogy a nemzetközi, globális viszonylatokban már nem találunk valódi társadalmi közösségeket, mert a globális intézmények világából hiányzik a mitudat, hiányzik az etnikai-nyelvi háttér, a hazaszeretetből fakadó érzelem és lelkiség, a másik oldalon pedig a racionális összetartozás tudata.
Vagyis, azért lehetetlen képezni a nemzetállamok felett álló, azokat ráadásul helyettesíteni tudó, globális intézményeket és közösségeket, mert nyomaiban sem látszanak az ehhez szükséges racionális és emocionális mitudatnak a gyökerei, nyomaiban sem látszik annak az esélye, hogy egyfajta „globális hazaszeretet” – ami önmagában státus inkongruencia – jöjjön létre.
Ez a súlyos probléma az Európai Egyesült Államok víziójával is: képtelenség felülről, oktrojáltan, egy központi elit által létrehozni valamifajta európai intézményrendszert, amelyet az európai polgárok a magukénak éreznének. Az viszont korántsem véletlen, hogy az unió, a bizottság vezetői mélyen hallgatnak Katalónia függetlenedése, a spanyol rendőrség brutális fellépése kapcsán: számukra a globalizáció, a nemzetköziesedés a vezérelv, ehhez képest Katalónia önállósodásánál aligha tudnának elképzelni rosszabb forgatókönyvet (főleg a brexit elviselhetetlen terhe után).
Másfelől arra is rá kell mutatni, hogy a nemzetállam a demokrácia egyedüli letéteményese. Demokrácia csak nemzetállami keretek között (vagy lokálisan, illetve kisebb szervezeti-szakmai egységekben) képzelhető el, amelyben a számunkra személyében idegen honpolgárt is a nemzet részének, a nemzetközösség tagjának fogadunk el, és mint ilyenért, felelősséget is vállalunk. Ugyanis a társadalmi és politikai csoportok között természetesek a konfliktusok, ezek kezelése azonban csak akkor lehet békés, ha létezik a minimális nemzeti összetartástudat, az az érzés, hogy a honfitársaim által létrehozott, számomra ellenszenves politikai csoportokat, pártokat akkor sem semmisítem meg, ha nem értek azokkal egyet. (Kivétel, ha az életemre törnek.)
A demokrácia viszont csak akkor állhat fenn, ha a politikai versenyben érvényes a többség dönt elve, s a bármilyen ideológiájú politikai tábor általi kormányzást minden, azzal egyet nem értő honpolgár is elfogadja és tudomásul veszi – éppen a közös nemzettudat alapján. Tehát éppen a nemzettudat tart fenn egy demokráciát, mert a nemzet fennmaradásáért mindannyian felelősséget vállalunk.
Más kérdés, ha egy országon belül egy nemzetrész már kellő szervezettségre, autonómiára, és leginkább mitudatra tett szert – erre példa Katalónia –, nem kizárt, hogy végül ki akar válni a nagy nemzeti keretek közül, mert már számára a lokális nemzettudat fontosabbá vált, mint a többségi nemzethez való kötődés, ennél fogva nem ismeri el, s nem rendeli alá magát a többségi nemzetállam törvényeinek. („Forró” esetek ebből a szempontból Belgiumon belül Vallónia, Romániában Székelyföld, a kurdok önrendelkezési tervei és népszavazása, Spanyolországban a katalánok mellett a baszkok, Nagy-Britanniában a skótok.) A nemzetek legalább annyira teremtményei, mint teremtői az államnak, a kettő szimbiózisban áll egymással, hol az egyik, hol a másik az inspirálója a nemzetállammá válásnak.
A történelem azt mutatja, hogy a nemzeti identitások közötti verseny a legnehezebben feloldható dilemma, azért, mert ez a legmagasabb közösségi identitás, s ezek között valamifajta hivatalos rangsort felállítani gyakorlatilag képtelenség. Nem véletlen az, hogy sokkal ritkábban oldódnak fel békésen ezek a konfliktusok – bár szerencsére van rá példa, többek között ilyen Csehország és Szlovákia szétválása vagy a skótoknak adott angol engedmények –, mint fegyverek, erőszak, polgárháborúk útján.
A spanyol kormány hiába hivatkozik az alkotmányra: Katalónia már nem tekinti magára nézve kötelező érvényűnek a spanyol alkotmányt, mert új identitásközösséget épít magának, új joggal, intézményekkel és alkotmánnyal. Számukra a spanyol alkotmány a spanyol nemzetközösségre vonatkozik, s nem rájuk.
Mindebből az következik, hogy a tételes jogra, akár az alkotmányra való hivatkozás ebben a helyzetben már nem sokat számít. Katalónia önálló nemzetállammá kíván válni, ehhez viszont szakítania kell a fennálló spanyol jogrenddel. Innentől kezdve a politikáé a terep: mindenkinek annyi joga van, amennyi erőt és hatalmat tud mögé rendelni. Ezek a kérdések pedig nagyon gyakran a történelemben nem békés eszközökkel dőltek és dőlnek el.
Sajnálhatjuk ezt, de ez maga az élet. A nemzettudat határhelyzetekben fölébe emelkedik a fennálló jogrendnek.
A szerző politológus