Csoóri Sándorral Erdélyből jöttünk sokadszorra haza, amikor Sándor megjegyezte a határátlépést követően, hogy Magyarországon miért nincsenek állatok a réteken, a legelőkön. A magyarországi oldalra érkezve, a nap bármely szakában értünk egy faluba, mintha vegyi támadás érte volna a települést. Kihalt volt minden, szemben a délvidéki, erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyarságlakta települések pezsgő életével.
A határ menti, magyarok által lakott falvak mentén a réteken, legelőkön állatok tömege tette a tájat élővé. Aztán mikor sokadszorra, és mindig és újra, rátapadva a kocsi ablaküvegére nézett ki a fejéből szomorúan, lehangolva a magyarországi legelők és erdőaljak, állatoktól mentes látványától, már nem bírtam a hallgatását és elmagyaráztam neki gazdaságpolitikai szempontokat figyelembe véve a tragikusnak tűnő helyzet okait. Láttam az arcán, hogy a mondanivalóm nem elégítette ki, vagy ha el is fogadta, az csak még szomorúbbá tette.
Aztán úgy két évvel ezelőtt, amikor egy alkalommal ismét szóba került a vidék problémája, elmondtam, mit gondolok ezzel kapcsolatban, és részleteztem az érveimet is. Az általam megfogalmazott Értelmiség a vidékért felhívástervezeten csak egy keveset változtatott, majd aláírta.
A feladat nagysága és súlya nagyon körültekintő és felelősségteljessé kell hogy tegye minden lépésünket, ezért vártunk eddig a zászlóbontással. A komoly és valós, tartós dolgok csak akkor lesznek sikeresek és hatékonyak, ha azok a maguk természetességéből fakadnak. A kierőszakolt cselekvés rövid életű, és nagy az ár, amit fizetni kell a sikerért, ami ilyen esetben mindig kérészéletűnek is tekinthető. Az igazi teljesítményen alapuló siker csak türelemmel, alázattal lehet mindenki számára áldásos és tartós.
Úgy látjuk, megváltozott a világ. Gazdasági, társadalmi és világpolitikai értelemben Magyarország, a magyarok olyan kihívás előtt állnak, amelyhez foghatót már átéltünk, de ilyen erőtlenek, ilyen eszköztelenek kevés alkalommal voltunk. Arról nem is beszélve, hogy történelmünk során sohasem fordult elő, hogy a minket megszálló vagy leigázó nagy birodalmak ne a termőföldünk egyedi ásványanyag-tartalmára épülő, szorgalmas és jó minőségű élelmiszerek előállítása miatt fogadtak volna el minket, mozgásteret adva ezáltal a megmaradásra, a jobb életre.
Most nem ez a helyzet. Mai helyzetünkben csak a piacunk kell, a munkánkra nincs szükség. A fogyasztó magyar a jó magyar. A vidéken élő magyarok szorgalmas népe nemcsak önellátó volt és tartotta el a városon lakókat, de kiváló minőségi alapanyagot biztosított a híres magyar élelmiszeripar számára. A rendszerváltás bódító kábulatában azt hittük, az évszázados történet folytatódik, és a kinyíló nyugati világ gazdag felvevőpiaca nemhogy elsorvasztja mezőgazdaságunkat, élelmiszeriparunkat, de alapját fogja képezni a nyugat-európai életszínvonal hazai bevezetésének. Most meg fáj a fejünk, mikor felébredünk.
Éppen a fentiek indokolják ebben a helyzetben, hogy az értelmiség szerepe sohasem volt ennyire kívánatos. Meg kell menteni a magyar vidéket, a magyar hagyományt. Az „írástudók” adóssága azért is időszerű, mivel a vidék sokszor mentette meg az értelmiséget, de a mára legyengült és magától talpra állni nem tudó és folyamatosan sorvadó falvak szorulnak honfitársaik segítségére. Miért adósa az értelmiség a magyar vidéknek? Azért, mert a magyarság történelmének hosszú folyamában mindig a vidék mentette meg őket. Volt, amikor bújtatta, volt, hogy éltette, volt, hogy mentsvárat adott neki. Táplálta emberanyaggal, biztosította az utánpótlást, őrizte a hagyományt. Minden, ami magyar, azt a vidék őrzi és biztosítja, hogy magyarként élhessünk a világban.
A szegény, elnéptelenedett vidék a kiüresedő kisfalvaival, tanyáival mára magára maradt. Ezért most az értelmiségnek kell megteremteni azokat a lehetőségeket, amelyek kiutat mutatnak a reménytelennek ítélt helyzetből. Mi vagyunk abban a helyzetben, hogy a hivatásos politikához viszonyítva, annak ciklusos kötöttsége folytán akár évtizedes perspektívát tudjunk adni a végrehajtó hatalomnak. Kitartó, időtlen és fáradságos munkát követel a jelenlegi helyzet, amellyel megint élhetővé tudjuk tenni a kihaló településeket. Be kell tudjuk lakni az egész országot „faltól falig”. Vannak persze honfitársaink, akiket nem érdekel a magyar vidék, de nekik is tudniuk kell, hogy ha egy népnek, országnak megsemmisül a vidéke, meghal, kihal maga az ország és nemzete is.
A falvak elnéptelenedése világprobléma. Ma a lakosság zöme hét-nyolc nagy agglomerációval rendelkező területen összpontosul. A városok, a nagyvárosok, metropoliszok csak mutogatják egy nép kultúráját, hagyományait (múzeum, tv, rádió, sajtó, könyv), de a vidék az, amely elevenen tartja a népek, országok mindennapjait. A város ugyanis a hiú arca ellenére az embert rideggé, erőszakossá, felelőtlenné, magányossá és beteggé teszi. Bizonyos értelemben az emberi civilizáció bölcsője a falu volt, de koporsója a városok, a kozmopolita fellegvárak lesznek.
És itt kell szólni a kisebbségi problémáról is. A velünk századok óta egy vallási és civilizációs környezetben élő cigányság problémáját is könnyebben megoldhatjuk vidéken. Az ő számukra a város aztán az igazán komoly kihívás, minden, ami a céltalan és könnyű életre való csábítást jelenti. A kevésbé képzett társadalmi réteg számára jelenleg szilárdabb egzisztenciát csak a vidék által kínált mezőgazdasági munkák formájában adhatnak valódi jövőképet. Arról nem is beszélve, hogy a kiürülő munkaerőpiac igazi tartaléka kell hogy legyenek.
Az értelmiség hathatós közreműködésével most kell kitalálni olyan technikákat, olyan technológiát és szolgáltatásokat a vidék számára, amely biztosítja a fennmaradásukat, a lakosság egymás közötti és a hatalommal szembeni közbizalmát. Ebben a kiélezett helyzetben a fiatalságunkat kell felkészítenünk azokra a várható helyzetekre, amely alkalmassá teszi őket önmaguk és később a családjuk fenntartására. A küzdelemre, melyet nemcsak családjukért, hazájukért, hanem évezredes kultúrájuk megőrzéséért is folytatniuk kell majd.
Az elmúlt 70 év ideológiája, a kommunista erkölcsök és életfelfogás, amelyben szüleik felnőttek, ilyen kihívások elfogadására nem készítette fel őket. Meg kell tanítanunk fiataljainknak az összefogást, hogy közösen többek, erősebbek lehetnek, mint külön-külön. Meg kell tanulják mindezt annak ellenére, hogy most a szingli a divat, a jelszó pedig az, hogy „valósítsd meg önmagad. Légy önző és még önzőbb, ne higgy semmiben és ne bízz senkiben: csak magadban.”
Aggódunk a népért, az országért, de elsősorban a jövőnkért, és azon belül a fiatalságunkért. Ezért a cél akár többirányú is lehet, és kell is, hogy legyen. De a végső célunk mégis az, hogy megmaradjunk és utat mutassunk az utánunk jövőknek.
A szerző az Értelmiség a vidékért alapítója