A lefokozott tábornok gyermektelenül halt meg 1947-ben. Felesége és édesanyja, dédanyánk hál’ istennek nem érte meg a honvédségből való kicsapatását és kivégzését. Ilona húga és Sándor öccse népes családot hagyott. Az unokaöccsök és -húgok életére sok tekintetben rányomta a bélyegét a „doni hóhér” rokonsága. Kitelepítések, elakadt pályák jutottak osztályrészül a gyerekek – szüleink – generációjának.
Történelmi helyével, szerepével, a személyét ért vádakkal kapcsolatban évtizedekig nem rendelkeztünk biztos információkkal. Nagyszüleink elbeszélései, a ránk maradt magánlevelek és a népbírósági per megmaradt iratai egyáltalán nem egy szörnyeteg képét mutatták. Valamikor a hatvanas évek elején kiadták a 2. hadsereg levelezését, és mi civilként próbáltuk megérteni a számunkra teljesen ismeretlen helyzetet, az elborzasztó felelősséget, a felfoghatatlan döntési dilemmákat. A hetvenes években legalább a hadsereg elesett honvédjeiről lekerült a bélyeg. Jány Gusztáv ezúttal már nem fasiszta fenevad, csak korlátolt és alkalmatlan, horthysta tábornok volt.
A nyolcvanas–kilencvenes évekre aztán átvehette a 2. magyar hadsereg emlékét a történészszakma. Politikai megrendelés nélkül, dokumentumokból, személyes visszaemlékezőktől nyert pontos és pontatlan beszámolókból nagyszabású történelmi munkák születtek, végre valós képünk alakulhatott az 1942–43-as harcokról, az 1943. január 12-i orosz áttörés utáni tragikus menekülésről. Apáink hiába voltak maguk is résztvevői a 40 fokos hidegben zajlott harcoknak, ilyenfajta áttekintést nem szerezhettünk ritka és óvatos elbeszéléseikből.
Jány vezérezredes a második hadsereg élén a hídfőcsaták során maga is megsebesült egyik szemléje során. Jó célpontot nyújtott tábornoki egyenruhában, 195 centiméteres magasságával. Az áttörés az adott helyzetben, a mínusz 40 fokban, a magyar hadsereg fegyvereivel elháríthatatlan volt. Ahogyan Jány két hónappal korábban jelentette: aki egy-két ponton támad, jobban tudja erejét összpontosítani, mint aki egy 220 kilométeres szakaszon védekezik. A parancsnokságon előkészítették a négy részre szakított hadsereg visszavonulásához szükséges útvonalat, gondoskodtak a védelméről, intézkedtek az útvonalon megtartandó támaszpontok, Osztrogozsszk és Ilovszkoje védelméről, kijelölték a visszavonulási körzet parancsnokául Heszlényi József altábornagyot, és amikor a vonalak végképp összeomlottak, Jány minden felsőbb parancsnokságon a visszavonulási parancsot próbálta kiharcolni.
Adolf Hitler „Kitartani az utolsó emberig!” parancsára hivatkozva azonban a visszavonulást elutasította Maximilian von Weichs tábornok, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és maga Horthy Miklós kormányzó is. A történetírók ezen a ponton állapítják meg, hogy egy nála önállóbb parancsnok szembeszállt volna az ukázzal. Lajtos Árpád vezérkari tiszt – saját szerepét természetesen némiképp túlértékelve – is arról számol be, hogy ő is sürgette Jányt, mielőtt ő maga aludni tért. Reggel aztán arról értesült, hogy Jány, önállóan cselekedve, éjjel kettőkor kiadta a visszavonulási parancsot. Korán? Későn? A német főparancsnokság későbbi megállapítása szerint mindenesetre a legfelsőbb paranccsal szembeszegülve. Talán nem véletlenül ugyanakkor, amikor a Don mentén a magyaroktól délre harcoló olasz nyolcadik hadsereg parancsnoka, Italo Gariboldi tábornok. Mire Lajtos Árpád felébredt, a főparancsnok eltűnt. Miután előző este imádkozás közben találta, úgy gondolta, a halált kereste.
A következő napok Jányt Bugyonnijban találták, a visszavonulási útvonal csomópontján, ahol Heszlényi József altábornaggyal a visszavonulókat szemlézte, és a magyar és német páncélosok együttműködését összehangolva gondoskodtak az egyetlen megtisztított és ellátást biztosító út védelméről. A főparancsnokságon, ahol megszakadtak a távbeszélővonalak és az irányítás lehetetlenné vált, a visszavonulók gyülekeztetését tiszttársaira hagyta, és az egyetlen pontra repült, ahol még dolga lehetett. Kereste-e a halált? Nem félt tőle, de nem kereshette, mert dolga volt. Pont ott, ahol volt. 24-én a megmaradt hat magyar páncélos egyikével tért vissza Novij Oszkolba, a parancsnokságra. Lajtos főtiszt csodálkozott a derűjén. Ők valamennyien többé-kevésbé osztoztak a vezérkari főnök depressziójában, és szégyenkeztek a német összekötő törzs tisztjei előtt. – „Ungarische Trosse, Scheiss Ungarn! (Magyar csürhe, szar magyarok!)” – hangzott el. – Nem beszélnének így, ha látták volna azt, amit én láttam! – szólt rájuk a belépő Jány.
A hírhedt, később visszavont hadparancs aznap este született.
A második hadsereg tragédiáját 1943-ban elemezte a honvéd vezérkar. Megállapította, hogy annak veszteségeit nem a vezetés hibái, hanem a túlerő koncentrált támadása és a mínusz 40 fokos hideg okozta. Jány a népbírósági perek időszakában önként tért haza az amerikai hadifogságból, mert megindultak a bajtársai elleni perek, és méltatlannak érezte, hogy hallgasson. A népbírósági per, amelyben a védelem tanúit meg sem hallgatták, megcsúfolása volt az igazságszolgáltatásnak, és ítéletét pontos indoklással – mert a terhére rótt bűncselekményeket nem követte el – semmisítette meg 1993-ban a Legfelső Bíróság.
Az ügy jogilag és emberileg lezárult. Jány Gusztávval szemben egyetlen, az előzőekből adódó kötelezettsége van a hazájának: katonai becsületének helyreállítása. A többiről, hitünk szerint, a legfelső bírónak tartozik elszámolni.
A szerző borász, a csopaki Jásdi Pince tulajdonosa