Az Ankara és Hága között zajló diplomáciai szélmalomharc közepette Ausztria is betiltotta a török elnöki rendszer bevezetését népszerűsítő kampányrendezvényeket. Francois Hollande azonban nem holland: jellemző az európai államközi szolidaritásra képtelen vagy simán csak gyáva francia elnökre és politikájára, hogy Metz városában Recep Tayyip Erdogan minisztere bizony megtarthatta kampánybeszédét.
Miközben Németország is magára vonta a mindenható elnök haragját, mert több szövetségi állam is megtiltotta a törökországi politikusok kampánybeszédeit a külhoni törökök előtt. A szavazásra jogosult németországi törökök száma 1,4 millióra tehető, az ő voksuk befolyásolhatja a török alkotmányról szóló április 16-i referendum végeredményét. Ezzel kívánja Erdogan előkészíteni az elnöki rendszere bevezetését.
A német tiltásra válaszul a mindenható török elnök nyomban náci módszerek alkalmazásával vádolta meg Berlint. Ha előbb nem, akkor Horn Gyula óta tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, de náci praktikával vádolni a mindentűrővé változtatott Németországot mégiscsak szembeszökő szónoki szöveg.
Konrad Adenauer óta Németország nemcsak egy példás jogállam, amelyet nyugaton ezért tisztelnek, hanem egy olyan ország, amely háromnegyed százada gazdaságilag és diplomáciai úton is segítette Törökországot. Ráadásul a németországi török közösség minden elképzelhető jognak örülhet, szinte tálcán hordozzák őket.
Az Európai Unió más országaiban is zavartalanul ápolhatják közösségi identitásukat. Maholnap a többség kénytelen lesz alkalmazkodni hozzájuk, hiszen az iszlám vallás különböző fokozatai számára ideális közvetítőcsatorna és védőháló az elvont emberi jogok kikényszerített nyugati dogmája. Az emberi jogi csűrés-csavarás éppen annyira nemzetellenes pótlék, mint a kommunizmus idején a munkásosztály volt. Kell valami, amire folyton hivatkozni lehet.
A minőségi ugrás a nyugati demográfiai válság közepette 2015. október 4-én következett be. Akkor tizenkétezer, Nyugaton élő török előtt tartott strasbourgi kampánybeszédében a korábbi egyiptomi Muzulmán Testvériség nevű párt vallásideológiáját felhasználó, tizennégy éve regnáló Erdogan arra biztatta nemzettársait, hogy gazdaságilag legyenek sikeresek ugyan, de ne vegyék fel a Nyugat értékrendjét, amennyiben azok léteznek a nagy multikultúrában. (A teremben a férfiak és a nők el voltak választva.)
Milyen is lesz az új török alkotmány? Az elnök szinte kizárólagos hatáskört élvezne. Szükség esetén – amelyet ő ítélne meg – rendeletekkel kormányozna, szükségállapotot hirdethetne ki, a pénzügyet is magához rendelhetné, és ő nevezné ki a legfontosabb állami méltóságokat, beleértve a legfelső bírói tanács személyeit. Az elnök lesz továbbá a hadsereg és a titkosszolgálatok vezetője, de a pártját is tovább irányíthatná kézi vezérléssel. A parlament pedig egy közjegyzői hivatal szintjére süllyedne, az elnöki döntésnek nem lenne ellensúlya. Ímhol Augustus Octavianus – új kiadásban!
Az új alkotmány megszüntetné azon irányelveket, amelyek életre lehelésével Musztafa Kemal 1923-ban megteremtette a modern Törökországot a volt birodalom romjain, és amelynek a lényege: a politika és a vallás szétválasztása. Az Erdogan által sürgetett iszlám demokratúra jelképe a több mint 600 millió dollárból épülő hóbortos elnöki palota Ankarában, amely építtetőjének dicsőségét visszhangozza.
Az elnök „legális államcsínye” a 2016. július 15-én hamvába holt katonai puccs másnapján kezdődött. A szükségállapot bevezetése révén lényegében minden hatalmat magához ragadott, és ellehetetlenített minden intézményt, minden közismert személyt, aki az ellenállással volt gyanúsítható, vagy aki a törekvéseit bírálta. Ankara polgármestere a minap hivatalosan és jó előre árulóknak nevezte azokat, akik a referendumon netán nemmel szavaznának. Thuküdidészt idézve szabadon: az ember természete szerint kiterjeszti hatalmát azokra, akik nem állnak ellen neki.
A Le Figaro újságírója, Nicolas Baverez adatai szerint 45 ezer személyt, köztük 59 képviselőt és 162 újságírót börtönöztek be eddig. A sikertelen puccs óta 130 ezer közalkalmazottat menesztettek állásából, köztük 3840 bírót, mintegy 30 ezer tanárt és 4500 egyetemi hallgatót. 2100 iskolát, köztük egyetemeket zártak be, 159 médiaforrást némítottak el.
Nem kímélték a Nobel-díjas Orhan Pamuk írót sem. Hozzávetőlegesen tízmilliárd dollárnyi pénzvagyont koboztak el és csoportosították át az elnökhöz közeli oligarchiáknak. És közben elkezdődtek a szultánt népszerűsítő extravagáns beruházások, Isztambul harmadik repülőtere, a második boszporuszi csatorna és a gyorsvasút megépítésének munkálatai.
A nagyhatalmi igényekkel fellépő nacionalizmus és a szunnita iszlám egyik fajtájának már-már államvallási rangja keveredik a polgárháborús belpolitikai klíma szándékos gerjesztésével. Mindez Európa-ellenes, folyamatos hangulatkeltéssel tetőzik.
A török gazdaság, amely a múlt év végétől hanyatlani kezdett, e politikának a kárvallottja. Az export csökkent, a turizmus szintén, mintegy harminc százalékkal. Az infláció nyolcszázalékos, a munkanélküliek az aktív lakosság tizenkét százalékát teszik ki.
A török líra egy év alatt húsz százalékot esett, a külföldi tőkebefektetők közül sokan elmentek. 2003 őszén, épp amikor Erdogan elnöki karrierje elindult fölfelé, közel egy hónapot töltöttem Törökországban. Irigyeltem azoknak az idegenvezetőknek és történelemtanároknak az öntudatos patriotizmusát, akikkel találkozhattam.
Büszkén mondták, hogy Európa képtelen meglenni a fiatal török munkaerő nélkül. Kelet-Közép-Európán egyszerűen átnéztek, csak Németország volt számukra a mérce. És Erdogantól sokat remélt az a néhány muzeológus is, akikkel beszéltem.
Most megértük azt, hogy Ankara a menekülteket eszközként használva macska-egér harcot játszik Németországgal, és sajnos nem is sikertelenül. Hogy mikor fog földre szédülni az egy irányba forgó dervis? Amikor a nemzeti értékek elsőbbségét valló európai államok koalíciója kifütyüli produkcióját.
Viszont ilyen átlagos, fantáziátlan és eszköztelen európai elitgarnitúra mellett erre még várni kell. Addig azonban legyünk szolidárisak az elnök belső ellenzékével. Nehéz a sorsuk, mint az erdélyi magyaroknak a Kárpátok hegygerincei alatt.
A szerző politológus