Az e lap hasábjain nemrégiben megjelent, Ádám Attila ügyvéd tollából származó Beszédes főtanácsnoki hallgatás című írás nagyon jól rávilágít az állami szuverenitás uniós erózióját övező dilemmákra. Távolabbi perspektívából szemlélve az elmúlt fél évszázadban ez a csorbulás sok más területen is jól kitapintható. Némelyek egészen látványosak, mint például az uniós döntéshozatali eljárások, némelyek viszont egészen misztikusan, titokba burkolózva lopják el a kormányzási képesség bizonyos részeit, vagyis csorbítják a szuverén döntéshozatalt. Ez utóbbiak talán azért veszélyesebbek, mert még nyílt eszmecserét, közéleti párbeszédet is jóval nehezebb róluk folytatni. Különösen fájóan pedig a kelet- és közép-európai országokat sújtják.
A közép-európai régió modern kori történelmét nagyrészt a szuverenitás folyamatos destabilizálódása és az autonóm kormányzási képességének csorbulása kíséri végig. Igaz ez az elmúlt negyedszázadra is, amely azonban még sok tekintetben el nem mondott történet. Ennek a történetnek pedig jókora szelete a nemzetközi üzleti kapcsolatokat és magát a gazdaságot érinti. Ennek megértéséhez azonban érdemes visszaforgatni az idő kerekét, és elsőként egy beszédes német versre pillantani.
„Nach dem ersten deutschen Tank / kommt sofort die Dresdner Bank”, tartotta egy régi német rigmus, amely valahogy úgy hangozhat magyarul, hogy „az első német tank / után jön azonnal a Dresdner Bank”. Persze közel sem csak a német nagybirodalmi törekvéseket jellemezte ez a hódító öntudat. Sőt, a rigmus sokkal inkább fest hű képet a korábbi holland, brit, francia és sok más ország grandiózus birodalomépítési törekvéseiről. Hadihajóik és szárazföldi csapataik árnyékában nagy bányászati, nyersanyag-kitermelő és más vállalatok, vagy éppen bankok törtek előre annak reményében, hogy üzleteiket távoli földrészeken is virágzásnak indíthatják – vagy csak azért, hogy kiaknázhassák a zsákmánynak tekintett területek erőforrásait.
Mindezt pedig majdhogynem az otthon nyugalmának teljes kényelmében tehették meg, ugyanis a legtöbb esetben az anyaországok elsöprő katonai túlereje a messzi földeken is garantálta a hazai jog- és intézményrendszer érvényesülésének valamennyi előnyét. Emellett pedig az imperializmus vad korszaka a legfontosabb kormányzási döntések lehetőségétől fosztotta meg a függésbe taszított országokat.
A világháborúkat követően először csak megroppanó, majd az elmúlt évszázad második felében teljesen széteső gyarmatbirodalmak rajzolták újra a nemzetközi kapcsolatok karakterét.
Legalábbis látszólag. A gyarmati sorba taszított országok elnyerték ugyan áhított függetlenségüket és vele együtt formális szuverenitásukat, ugyanakkor mindez közel sem jelentette a gazdasági, üzleti és sok más kapcsolatuk, ha úgy tetszik, függőségük végét. Nem is jelenthette, hiszen évszázados közös tapasztalat és ezernyi szál fűzte össze a gyarmatokat gyarmattartóikkal.
A gazdasági és az üzleti kapcsolatok terén ez azt a változást hozta, hogy az anyaországok és az újonnan függetlenedő területek közötti kapcsolatrendszert a nemzetközi jog világába terelték, azokat nemzetközi, államközi szerződésekkel rendezték. Ez valójában nem jelentett mást, mint a nyugati országok terjeszkedő vállalatait megillető jogok olyan jellegű nemzetköziesítését, amely a nemzetközi jog nyugati típusú individualista ízű és hegemóniára törekvő értelmezésében gyökerezett. Ily módon a maguk számára rendíthetetlenül utat hasító transznacionális vállalatok továbbra is függetlenedtek a tevékenységüknek otthont nyújtó idegen államok szuverenitásától, vagyis a közérdekvédelmi szabályalkotástól. Mindebből jól látható, hogy valójában a korábbi birodalomépítést jellemző kapcsolatrendszer alapvető vonásai konzerválódtak.
Az Egyesült Államok úttörőjévé vált egy olyan nemzetközi jogi, globális méretű garanciarendszer kiépítésének, amely arra törekszik, hogy az üzleti élet szereplőinek terjeszkedését kiemelje az állam szuverenitásából és közpolitikai szabályalkotásából. E paradigma jelenti az alapját a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat meghatározó amerikai konszenzusnak, amely pártállástól függetlenül mind a mai napig uralkodik. Míg Barack Obama elnök általában a vállalatok gazdasági érdekeinek elsődlegességét tartotta szem előtt, amikor multilaterális alapokra kívánta helyezni ezt a kapcsolatrendszert, addig Donald Trump jelenlegi elnök csak az amerikai vállalatok érdekeinek elsődlegessége alapján cselekszik, amikor visszatér a kétoldalú szerződéskötésekhez, amelyekben az amerikai túlsúly mindig jobban érvényesül.
E törekvés államközi megállapodások tucatjaiban érhető tetten, amely saját maga igazolásaként a gazdasági fejlődést vagy legalábbis annak reményét kínálta a gyengébb gazdaságú országok és szegényebb lakosaik számára. És hogy a transznacionális vállalatok végképp otthonosan érezhessék magukat, az országok szuverenitásának kontrolljához az üzleti életből átvett választottbírósági modellt kölcsönözték. Ezek a fórumok az országok jogszabályait és bírósági rendszerét megkerülve a nyilvánosságtól javarészt elzártan ítélkezhetnek. A kezükben összpontosuló költségvetési léptékű kártérítési összegek megítélésének lehetősége pedig valós döntőbírói szerephez juttatta őket az állami jogszabályok felett. A választottbírók ekként válhattak nemzetek bíráivá. Ez a modell magában hordozta a transznacionális vállalatok gazdasági érdekeinek elsőbbségét, az állami szuverenitás és a közérdekű szabályalkotási képesség rovására.
A történelem a tervgazdálkodási elszigetelődésük felbomlását követően a közép-európai országokat ebbe a modellbe sodorta bele. Nem rájuk szabták, hiszen soha nem voltak a szó klasszikus értelmében függő gyarmatok. Ugyanakkor elfogadták őket, mert viharvert sorsukból fakadóan kritikátlanul fogadtak el mindent, amit a nyugat-európai jóléti társadalmakhoz való visszavezető útként láttattak velük. A tőkeexportáló nyugati országok pedig kapva kaptak a kínálkozó alkalmon, hogy földrajzi értelemben is egyetemes érvényt szerezzenek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok általuk kigondolt formájának. Ezért alkották meg a washingtoni konszenzus néven elhíresült politikai törekvést is, amelynek gerincét jelentette a szabadpiaci talajon álló gazdaság. Ennek pedig sarokköve az egyéni tulajdonvédelem feltétlen elsődlegessége az állam közérdekvédelmi célú piacszabályozásával szemben.
Annak idején talán kevesen gondoltak bele, hogy a közép-európai országok ennek jegyében valójában egyfajta kormányzási megállapodásokat írnak alá. Ezek a nemzetközi megállapodások pedig később az egyéni gazdasági szempontok érvényesítésének oltárán olyan szuverenitáscsökkenést idéznek elő, amelyet legutóbb az imperializmus korában lehetett megtapasztalni.
A transznacionális vállalatok gazdasági érdekeinek elsőségét meghirdető nemzetközi kapcsolatok ilyetén rendszerét ugyan az államok keltették életre, de funkcióját és hatását a nemzetek bíráivá előlépő, üzleti mintákat követő választottbírák szilárdították meg az 1990-es évektől kezdődően. Valójában a választottbírók egy-egy állam kormányzati szerkezetének, vagyis kormányzásának sajátos részeivé váltak, ugyanis ők nyertek jogot az érintett országok területén működő külföldi vállalatokat szabályozó jog végső kontrolljához. Ez biztosítja a transznacionális vállalatok enklávészerű működését, vagyis másként fogalmazva, kiemelését az államok szuverenitásából.
Mindez több szempontból is fájdalmas tapasztalat a kelet- és közép-európai országok számára. Egyfelől az ezen országokkal szemben folyó eljárások közel harmadában a választottbíróságok piacosított közszolgáltatásokat érintő állami szabályozásokat vizsgáltak, vizsgálnak. Ennek során pedig nincsenek tekintettel arra, hogy ezek az országok átmeneti gazdaságok, amelyekben a lakosság jóval kiszolgáltatottabb, így éppen a közszolgáltatások terén őket védő szabályok és közintézkedések szerepe kiemelten fontos állami politika. Még a nemzetközi üzlet gazdasági érdekeivel szemben is.
Másfelől pedig ezekben az országokban közel sincsen demokratikus úton kialakult társadalmi konszenzus a köz- és magántulajdon helyes arányáról, egyensúlyáról. Ennek ellenére a választottbírósági vizsgálatok több mint fele privatizációs eljárásokkal függ össze, amelyek közül több esetben állami privatizációs döntéseket bíráltak fölül. Jól látható, hogy a kelet- és közép-európai országok szuverén prioritásait a választottbírói fórumok számos esetben a külföldi vállalatok javára billentették el.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok e formáját nem a kelet- és közép-európai országokra szabták, hatásait az elmúlt évtizedekben mégis elszenvedték, miközben pedig aláásta és megcsonkította gazdaságszabályozó szuverenitásukat.
A szerző jogász-közgazdász