A bölcseleti vitákat az ókorban és a korai újkorban még az jellemezte, hogy résztvevői az emberi lét értelméről igyekeztek véglegesen el nem dönthető, ám erkölcsileg megalapozott álláspontot kifejteni. Ezt az alapelvet kérdésessé téve jelent meg a szellemtudományok porondján egy Lukács György nevezetű magyar által is képviselt eszmeiség olyan programmal, amely a tömeggyilkosságok gyakorlatának szolgált erkölcsi alapjául.
A kommunizmus áldozatainak száma szolid becslések szerint százmillióra tehető, ehhez képest Lukács György tanácsköztársasági népbiztos nyolc áldozatának száma valósággal elenyésző. Filozófiai életműve régmúlt idők agitproptitkári szószaporításához hasonlítható, ami csak azok számára képvisel szellemi értéket, akik döglött eszmék megírt köteteinek számával mérik a gondolatok értékét. Lukács munkái nem azért kaptak nyilvánosságot, mert valamivel is hozzájárultak a társadalmi értékek kibontakozásához, terjesztésük csupán egy célt szolgált: a keresztényi eszme elvtelen meggyalázását. Ez a cél jellemzi napjaink anarcho-liberalizmusának ész nélkül tomboló szellemi hadjáratait is.
Senkivel nem lehet elhitetni, hogy az emberi jogok strasbourgi ítélőszéke törvényes alapon igyekszik a magyar államot két, jogi személyiséggel nem rendelkező bangladesivel szemben kártérítésre kötelezni. Ez a nemzetközi jog szemen köpésének minősíthető aktus annak a Magyarországnak szól, amelyik nem hajlandó a hajdani gyarmattartó birodalmak által elkövetett lator cselekedetek bűnhődési gyötrelmében sorsközösséget vállalni. Tudják jól a hazug bírák is, hogy ítéletük messze eltér az intézményes jogszolgáltatás gyakorlatától, ám őket nem érdekli a tekintélyükbe vetett bizalom növelése.
Ezt az elvetemültséget tapasztaljuk akkor is, amikor vezető európai politikusok a felmenőik által megvalósított hitleri fasizmus zsidóság elleni bűneit igyekeznek azáltal relativizálni, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem bajnokaiként tüntetik fel magukat.
Amikor az időközben levitézlett osztrák kancellár, Faymann a déli határainkon felállított műszaki határzárat a nemzetiszocializmus kirívó bűncselekedeteihez hasonlította, nagy igyekezetében – vagy éppen korlátolt képességeinek megfelelően – nem vette észre, mennyire bagatellizálja ezzel a nácik ténylegesen elkövetett bűntetteit. Frans Timmermans baklövése, aki az Európai Bizottság helyettes elnökének minőségében szerette volna Orbán Viktort az antiszemitizmus vérpadjára ültetni, még elképesztőbb badarságról tanúskodik.
Tény, hogy Orbán miniszterelnök Soros Györgyöt amerikai pénzügyi spekulánsként jellemezte, a valóságnak megfelelően. Ha viszont Timmermans úr a pénzügyi spekuláns kifejezésben a zsidó hitvallás egy bizonyos tulajdonságát véli fölfedezni, úgy az antiszemitizmus őrá jellemző. De az esztelen vádaskodások esetében a hangsúly sohasem az érvek tarthatóságán fekszik.
Ebben az értelemben tekinthető alig leplezett színvallásnak és a várható ítélet szempontjából rossz előjelnek, hogy az Európai Unió Bírósága Magyarország – a kötelező betelepítések ellen benyújtott – keresete tárgyalásának nyitónapján nem a probléma perjogi hátterét igyekezett tisztázni, hanem a szolidaritás elvének kérdését firtatta.
Azokat a szofisztikus szólamokat azonban, amelyek e kérdéskört övezik, már túl jól ismerjük, hiszen a liberális sajtóvilág már a migrációs válság kezdete óta szolidaritásra hivatkozik, bár minden józan gondolkodású ember tudja, hogy szolidaritásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha valaki anélkül, hogy saját érdekeit és erkölcsi értékeit szem elől tévesztené, meghallgatja mások kérését és önként nyújt segítséget egy számára elfogadható ügyben. Ha viszont hatalmi fórum szólít fel a szolidaritás címszava alatt egy közösséget az értékrendjével ellenkező magatartási módra, akkor csakis az erőszak eszközének burkolt alkalmazásáról lehet szó.
A szofisztika mesterei már az ókorban tanítgatták nagy titokban az erőszak erkölcsi köntösbe bújtatásának különböző módozatait, jó pénzért, főként politikusoknak. Thraszümakhosz megfogalmazása szerint igazságos dolog az, ami az erősebbek érdekét szolgálja; egy jogrendi szabályzat mindig a hatalombirtokosok érdekeinek megfelelően igazságos.
A keresztényi erkölcs igazságfogalma Nietzsche szerint is csak az alávetettek felfogásában talál rezonanciára. Még messzebbre merészkedik az abszurditás mezsgyéjén a posztmodern szociológus, Jean Baudrillard, aki egyenesen a kereszténység jogtalan, minden reális alapot nélkülöző utópikus magatartását kritizálja olyan értelemben, hogy e közösség nem hajlandó alávetni magát annak az általánosnak kikiáltott meggyőződésnek, amelyet állítólag minden haladó gondolkodó képvisel: „Senkitől nem várhatjuk el, hogy felelősséget vállaljon élete alakulásáért […], ezzel ugyanis önazonossága, akarata, felelőssége, igényei rabszolgájává válna” – vélekedik Baudrillard A gonosz átláthatósága című esszében, ahol a továbbiakban kifejti, hogy sokkal emberibb a sorsunkat mások kezébe adni, önmagunkat színészkedve megtagadni, mint stupid önérzetünk kínpadján senyvedni.
Az önmagunktól való elidegenülés jótéteménye abban áll, hogy minden forradalmi jellegű illúziót feladunk, és ha ez elnyomatással, kizsákmányolással is jár, pozitívumként élhetjük meg, hogy mások teszik velünk azt, amit ellenkező esetben mi tennénk önmagunkkal. Ennél világosabban senki sem fogalmazhatta volna meg a napjaink liberalizmusának alapvető tételét: „Nincs értelme önálló gondolkodási módnak. Kivételt e törvény alól csak azok képeznek, akik azt megalkották.”
Az Európai Bíróságra beadott magyar kereset üzenete az, hogy tegyetek velünk azt, amit akartok, de egyetértésünkre ne számítsatok egy olyan eszmekörben, amelynek gyarmatosító, birodalomalapító ideológusai holnap is azzal érvelnek majd, hogy amit tegnap mondtam, az mára már nem érvényes.
A szerző kutató-pszichológus