Szinte azóta, ahogy államokba rendeződtek az emberi közösségek, az államhatalmak kiadásaikat nem kizárólag a beszedett adókból fedezik, hanem időről időre azok fedezéséhez hitelek felvételére is szükséget éreznek. Államok és az adósságoktól való kisebb-nagyobb mértékű függés kéz a kézben jár. Gyakran nehéz eldönteni, hogy az államok uraik-e saját impériumuknak, vagy éppen a hitelezők adják a kulcsmondatokat a legfontosabb döntésekhez.
Hazai történelmünk is tele van ilyen példákkal. Középkori uralkodóink közül Zsigmond király megyéket zálogosított el adósságai fejében és német–római császárrá választásának esélyeit magyar királyként hazai tehervállalással növelte.
Az 1848-as forradalom vívmányaként kicsikart önálló magyar kormány (akkori nevén minisztérium) igazán korszakalkotónak mondható gyakorlatára is megéri egy pillantást vetni.
Kossuth, akihez a pénzügyek nagyon közel álltak, pénzügyminiszterként bankjegy-kibocsátási jogot (Kossuth-bankók) adott a Pesti Kereskedelmi Banknak, amely viszonzásként ellátta a kormányt adósságot megtestesítő bankók millióival, amivel fedezhető volt a tetemesre duzzadt háborús költségvetés.
Államadósság szakadt a duális állam magyar felére az 1867-es kiegyezés kapcsán is, mindjárt annak létrejöttekor. (Az adósságszolgálatukhoz szükséges pénzt korábban is beszedték saját adósságaik fizetéséhez a Habsburg-kincstárnokok.)
Az előző évtizedek alatt (napóleoni háborúk, 1848-as forradalmak) nyakig eladósodott a Habsburg császári udvar, amelynek az adósságát az 1818-ban alapított Osztrák Nemzeti Bank kezelte, és adósságai tőketartozásának jó részét a kamatfizetési kötelezettséggel együtt a duális állam magyar részére zúdította. Egy pillanatot sem kellett várni azonban a megoldásra, hiszen már a kiegyezés évében megnyitotta hazánkban üzleteit az Általános Magyar Hitelbank, a Rothschild és Creditanstalt, bécsi tulajdonosi háttérrel, és nemcsak a magyar állam számlavezetője, pénzpiaci ügynöke lett, de röpke egy évtizeden belül a hazai banktőke több mint felét is birtokolta.
Jól dokumentálható, hogy államoknak hitelt nyújtani mindig nagyon vonzónak, befolyásoló háttérhatalmi ügynek számított. Különösen így van ez, amióta a „modern” nemzetközi pénzrendszer világában élünk, amikor a pénzek kamatai és az egymáshoz viszonyított árfolyamai is lényegében a hitelnyújtók igényei szerint változtathatók.
Ez az állapot formálisan éppen 1973-tól következett be, amikor az azóta is világpénzként funkcionáló dollár végképp megszabadult kötöttségeitől, az arannyal való kapcsolatnak még a látszatától is, és árfolyama felett többé senkinek sem volt kötelezettsége őrködni: „flexibilis”, azaz szabadon mozgó lett.
Igazán érdemes elgondolkodni, hogy hazánk eladósodása szinte miért éppen ebben az időpontban kezdődött és ért el kritikus szintet már 1981-re.
Visszatérő főáramlati magyarázatként az eladósodásra szinte máig az szolgál, hogy az ország az adósságokat felélte, többet fogyasztott, mint amit megtermelt, folyamatosan igénybe veszi a külföld erőforrásait. Történik mindez annak ellenére, hogy a rendszerváltásig felhalmozott mintegy 22 milliárd dollárnyi adósságnak szinte alig van köze a többletteljesítmény igénybevételéhez.
A növekmény szinte kizárólag abból adódik, hogy a változó kamatok és főként az ugyancsak gyakran változó árfolyamok a káros adóssághalmozások okai. A rendszerváltás előtti egyetlen kísérlet az adósságtól történő szabadulásra is a „többet fogyasztottunk, mint megtermeltünk” jegyében, azaz a hazai fogyasztás drasztikus visszafogásával ment végbe. A csökkentett fogyasztás áruellenértéke pénzzé vált, és ezzel lehetett az adósságot némiképpen mérsékelni 1981–84 között.
Nem sokban különbözött a rendszerváltás utáni, immár „piaci szemléletű” kísérlet sem az 1981-estől.
Csupán arról volt szó, hogy az adósságcsökkenés a fogyasztás-visszafogás és az állami termelői vagyon kiárusításának keverékével valósult meg. (Bokros-csomag, 1995–97.)
A lendületből a nemzetközileg elfogadható mértékű normára (a GDP 53 százalékára) hatalmas nemzeti áldozattal csökkentett adósság azonban 2002-től ismét gyors növekedésnek indult, ugyanazon, de eddig részleteiben nem feltárt okokból, és 2008 végére csődközeli állapotba juttatta az országot. A csődkezelés az ismert módszerrel, az IMF közreműködésével kezdődött, és ismét tetemes megszorításokat tartalmazott.
A modern pénzügyi rendszerben történő eladósodás valós természetének modellezésére csak a 2010 utáni kormányváltáskor került sor. Egyben innentől számíthatjuk az adósságsárkány elleni eredményes küzdelmet is.
Felismerték, hogy belföldi egységeket (állam, vállalkozások, háztartások) idegen pénznemben eladósítani magával vonja az adósság automatikus halmozódását. Adósságpénznem ideális körülmények között legyen a saját pénznem. A felismerés gyakorlati alkalmazása fokozatosan mentesíti az adósokat az árfolyamváltozásokból adódó káros adóssághalmozódástól.
Ennek a felismerésnek – és természetesen a gyakorlatba történő átvitelének – logikus következménye volt, hogy szabadulni lehetett a magas hazai inflációtól és az állandóan infláció felett magasan meghúzott kamatszinttől is, hiszen egyre kisebb volt a nyomás a pénzügyi kormányzaton, hogy az adóbevételeken kívül inflációval is kurtítsa a hazai vásárlóerőt.
A dezinflációs alacsony kamatkörnyezet lökést adott a gazdasági növekedésnek, és nagyságrenddel csökkentette az éves fizetendő állami kamatterhet.
De egészséges növekményekkel járt az adóbevételek területén is. A jelen pénzpiaci adottságokhoz idomuló új szemléletű adósságkezelés eredményességéhez átmenetileg szükség volt bizonyos nagy jövedelmű szektorok különadós bevezetésére is.
Ez a lépés, valamint a háztartások és kisvállalkozások részleges kormányzati mentesítése a devizában számon tartott adósságoktól heves ellenállást váltott ki az alapvetően külföldről és devizában történő hitelezés kedvezményezetteiből, hiszen mi tagadás, a hazai jövedelmek eddig számukra szokatlan, és őket negatívan érintő átrendezéséről volt szó.
Ismét bebizonyosodott, hogy a hitelezők informálisan jogot formálnak a politika befolyásolására is, és az ország szempontjából hasznos átalakításokat időnként zavaros nemzetközi politikai dimenziókba is képesek terelni. Érdemes ezt folyamatosan észben tartani, ha az eredményes adósságkezelést (adósságcsökkentést) tartóssá kívánjuk tenni.
Ennek mára a sikeres módszertana is kialakult:
1. A devizaadósságok minden fronton történő csökkentése és forintadósságokkal történő kiváltása.
2. A folyó költségvetés hiányának a GDP-arányos három százalék alatt, de inkább az aktuális növekedésütem mértéke alatt tartása.
3. A lehetőségek szerint a hazai vállalkozások és háztartások megtakarításainak minél intenzívebb igénybevétele.
A szerző közgazdász