Kitöltöttem a nemzeti konzultáció kérdőívét. Minden kérdésére igen a válaszom. Azzal is egyetértek, hogy a családpolitikát kétharmados törvényekkel biztosítsák, de nem értenék egyet azzal, hogy az alaptörvénybe is bebetonozzák. Ám hozzátartozik az igazsághoz, hogy a korábbi konzultációkban volt olyan kérdés, amelyre nemmel válaszoltam. Most minden feltett kérdésre egyetértően bólintok, és csak azt sajnálom, hogy egy fontos kérdés nem szerepel itt. Cikkem erről a fel nem tett kérdésről szól.
A Nemzeti Pedagógus Műhelyt (NPM) 1995-ben alapítottuk meg. Egyesületünk a konzervatív pedagógiát képviseli, őrzi és építi az ezeréves pedagógiai tudást. Egyesületünk tehát nem jogvédő, nem érdekvédő, nem kisebbségeket támogató, nem „rászorulókat” pártoló és nem hagyományőrző civil szervezet. Több mint húsz éve, hogy tanulmányozni kezdtük a népesedési kérdéseket, mert láttuk, hogy az oktatásnak szükséges feltétele, hogy szülessenek gyermekek, akiket tanítani lehet. Megismerkedtünk a szakirodalom értékes, időtálló elemeivel, így Hüttl Marietta kutatásaival. Elméleti szempontból a legfontosabbnak John C. Caldwell 1982-ben publikált felismerését láttuk.
Vannak olyanok, akik hangot adnak azon meggyőződésüknek, hogy a jólét magával hozza a családokban a gyermekvállalási kedvet. Úgy gondolják, hogy a társadalomban az anyagi támogatás, a szociális gondoskodás, a szegénység felszámolása növeli a gyermeklétszámot, sőt a nemzet lélekszámát.
Ezt a hipotézist semmi sem támasztja alá, de nagyszámú példa érvényteleníti. Nyugat-Európa országaiban akkor kezdődött a népesség fogyása, amikor a második világháború után úgy tizenöt évvel „kitört” a viszonylagos jólét, és az emberek biztonságban érezték magukat. Általános az a tévedés, hogy ha valamire több pénzt jut, az elég ahhoz, hogy jobban menjenek a dolgok. Ha több pénzt kap a gyermek, attól nem tanul jobban. Ha több pénzt kap egy sportegyesület, attól nem lesz eredményesebb. Ha sok pénzt kap az oktatásügy, attól – csak attól – nem lesz hatékonyabb az oktatás.
Vannak olyanok is, akik arról beszélnek, hogy a gyermekvállalást nem annyira az anyagiak, hanem a szív és az érzelmek befolyásolják. Bizonyos nézőpontból van ebben valami, de így leegyszerűsítve nem állja meg a helyét. Mi 1999 óta minden véleményt megvizsgáltunk, és úgy találtuk, hogy egyik elgondolás sem jó arra, hogy a népesedési problémát megoldjuk. Világos lett, hogy új népesedési modellt kell megalkotni. Egyesületünk vállalkozott erre. A Nemzeti Pedagógus Műhelyben sokszor megvitattuk az alapgondolatot, és kidolgoztuk a népesedési modellt, leírtuk a természetes reprodukciót hatékonyan segítő gazdasági és jogi feltételeket.
A népesedési folyamatok dinamikáját, a tendenciák kialakulását elméleti (demográfiai, szociológiai, játékelméleti és szociálpszichológiai) törvényszerűségekkel értelmeztük. Alapvető Caldwell hipotézise, mely szerint – és ez a lényeg! – minden olyan közösségben, ahol a javak áramlásának iránya az együtt élő generációk között az idősebb korosztályoktól a fiatalabb korosztályok felé mutat, szükségszerű a népességdeficit.
Ezzel ellentétben, ha a javak áramlása a fiatalabb korosztályok felől az idősebb korosztályok felé irányul, biztos a népesség természetes növekedése. Az európai (individualista) közgondolkodás elutasítja, hogy a gyermekvállalás és az anyagi érdekeltség összefügg, azonban azt tapasztaljuk, hogy ahol a sok gyerek lényegében kizárólagos feltétele a szülők későbbi anyagi jólétének, ott a túlnépesedés jelent problémát, ezzel ellentétben ahol a társadalmi berendezkedés olyan, hogy a szülők anyagi helyzetét hosszabb távon is nemhogy javítja, hanem inkább rontja a gyermekvállalás, ott mindig megjelenik a demográfiai deficit.
Ebből az alapelvből következik, hogy az eredményes népesedéspolitika kulcsa az, hogy vissza kell állítani a (háromgenerációs) család gazdasági egységét. Ezt úgy kell megvalósítani, hogy az emberi erő termelése önszabályozó legyen. A családnak a jövőre vonatkozóan alapvető érdeke legyen, hogy gyermekei szülessenek, azokat minőségi nevelésben, kiváló oktatásban részesítse, törvénytisztelő állampolgárrá nevelje, még a jelenben hozott áldozatok árán is.
A Nemzeti Pedagógus Műhely társadalompolitikai javaslatának fő tézise az, hogy a munkaerő újratermelését, a gyermekek világra hozását és felnevelését közfeladatnak is kell tekinteni, olyan közjót szolgáló erőfeszítésnek, mint a rendvédelmi szervek, a honvédelem, az állami apparátus, az oktatási rendszer fenntartása. A gyermekek szülése, nevelése és taníttatása nagy terhet ró a szülőkre, az állam a terhekhez a költségek kisebb hányadával járul hozzá. 2001-ben Magyarországon egy család háromszor annyit fordított a gyermek felnevelésére, mint az állam az oktatási támogatással, egészségügyi ellátással, szubvencióval együtt. Ez az érték most, 2018-ban a családok szociális, oktatási támogatása révén magasabb.
A közfeladatokra fordított erőforrásokból részesedniük kell a munkaerő újratermelésében, a gyermekek nevelésében részt vállaló családoknak. A közjóért felelős állam feladata, hogy irányítsa a javak áramlását az együtt élő generációk között. Javaslatunk, hogy a felnevelt gyermek adójának (személyi jövedelemadójának) egy része a felnőtt gyermek döntésétől függetlenül növelje a szülők jövedelmét vagy nyugdíját. 2001-ben végzett számításaink alapján ez az arány a személyi jövedelemadónak a 25 százaléka lett volna.
Az adó egy részének átutalása a szülők számára nem függhet a szülők státusától, attól, hogy a szülő munkanélküli, vállalkozó, alkalmazott vagy nyugdíjas. Az adójóváírás nem függhet a kereső gyermek jövedelmétől, így az adójóváírásnak nincs elvi felső határa. Az adójóváírás az adóhivatal átutalásával közvetlenül a szülők számlájára érkezik, késedelem nélkül, a befizetés évében.
A rendszer nem szaladhat meg, nem okozhat népesedésrobbanást. Az adó-visszatérítésen alapuló rendszert az éves költségvetési törvény folyamatosan kontrollálja. Meg kell azonban oldani néhány részlet kidolgozását: a fogyatékos gyermeket nevelő szülők, a gyermeküket egyedül nevelő szülők, az elvált szülők, a hivatásos nevelőszülők, az önhibájukon kívül gyermektelenek és a gyermeküket munkaképes kor előtt elveszítők helyzetének meghatározását és beillesztését az alapmodellbe. Ám ezek a problémák mind megoldhatók.
Vegyük most számba vázlatosan a koncepció megvalósításának néhány várható következményét!
Először is, ez a rendszer – ellentétben minden más „gyermekhaszon-realizáló” rendszerrel – nem a gyerekek kihasználására, életük megnyomorítására, hanem a lehető leggondosabb nevelésükre ösztönöz. A rendszer ugyanis azt az évszázados igazságtalanságot kompenzálja, hogy a gyermek nevelését nem ismerték el mint gazdasági tevékenységet. Ezért el kell utasítani azokat az érveket, hogy ez a rendszer igazságtalanságot szül.
A demográfiai terv megvalósításának legfontosabb következménye: a demográfia kedvező irányt vesz, több gyermek születik, a népesség száma természetes szaporulattal stabilizálódni fog. Aktiválódik az ősi, nem tudatosan működő ösztön, amely biztosította a régi társadalmak, például az ószövetségi zsidó nép, a magyar paraszti társadalom reprodukcióját.
A javasolt rendszer a házasságkötéssel létrejött családot támogatja az együttéléssel szemben, akadályozza a válásokat. A pénzügyi folyamatokkal kapcsolatos, megkövetelt fegyelem a párkapcsolatokban is maga után vonja a felelősségteljesebb magatartást. Elősegíti a fiatalabb házasodást, a ma divatosnál korábbi gyermekvállalást. A viszonylag korai házasodás velejárója, hogy az anya több gyermeket vállalhat egészségügyi kockázat nélkül. Ezért összességében pozitív hatás várható a közerkölcsre.
A koncepció megvalósítása családi szinten gazdaságélénkítő beruházásnak is tekinthető. Az adó egy részének visszajuttatása lendületet ad a gyermeknevelésre, iskoláztatásra fordított erőfeszítéseknek. A családba visszaáramló pénz a családon belül újra elosztható, ezzel a család stabilitását pozitív visszacsatolással erősíti.
Az is látható, hogy a rendszer segíti a háromgenerációs család megújulását, a nagyszülők életminőségét javítja. A még kereső szülők adójának meghatározott részét a nagyszülők kapják, akik – várhatóan – ezt unokáikra fogják fordítani. Értéket adhatnak át unokáiknak, és idős koruk életének értelmét kapják cserébe. Csökkenni fog az idősek kiszolgáltatottsága, elősegíthető a családon belül az otthoni ápolás, ezért a társadalombiztosítás költségei csökkennek. Ez az egyik értelme annak, hogy helyreállítsuk a háromgenerációs család gazdasági egységét.
A rendszer működése javítja az iskoláztatási szokásokat, a munkavállalók tanultabbak, műveltebbek lesznek. A szülők alapvető érdeke, hogy a gyermek tanult ember legyen, és megfelelő anyagi egzisztenciát biztosítson magának. Ez azt is jelenti, hogy az iskolára fordított költségvetési kiadások sokkal jobban hasznosulnak. A koncepció gazdasági növekedést támogató elképzelés. Több ponton várható a gazdaságra gyakorolt pozitív hatása: a rendszer visszaszorítja a feketegazdaságot, az adózási fegyelem javulása révén növekednek az adóbevételek. Ezzel a költségvetést új forrásokhoz juttatja. Ezért a koncepciót megvalósító rendszer gazdaságilag fenntartja magát.
Igen lényeges következmény a javaslatnak a cigányság életvitelére és életminőségére gyakorolt hatása. Abban reménykedhetünk, hogy a gyermekeik tanulni és dolgozni fognak. Ezért a szülőket kell anyagilag érdekeltté tenni gyermekeik tanulásában, az anyagi érdeknek azonban a produktumhoz kell kapcsolódnia.
A rendszer tehát minden olyan családot támogat, amelyben a gyermekek majd személyi jövedelemadót fizetnek, nem támogatja viszont a gyermekek oktatásának és nevelésének elhanyagolását vagy mellőzését. Növekszik a minőségi munkát végezni képes munkavállalók száma, csökken a tartósan segélyből élők aránya. Kevesebbet kell segélyekre és más szociális támogatásra kifizetni.
A demográfiai rendszer nincs kapcsolatban a nyugdíjjal, de elősegíti az idősek anyagi biztonságát. A nyugdíjas korú ember – mint eddig is – megkapja a demográfiai rendszerben értelmezett adójóváírást, az hozzáadódik az idős ember nyugdíjához. Hozzáadódik, nem kiegészíti!
A rendszer szolgáltatása, az adójóváírás nem érzékeny az inflációra, az adójóváírás az időskor előrehaladtával növekszik, hiszen a felnőtt gyermekek jövedelme általában növekszik. Lényeges, hogy a szülő attól a pillanattól kezdve kedvezményezett, hogy a gyermeke dolgozik.
A nyugdíj vásárlóértékét nagyon helyesen törvény biztosítja, a nyugdíjemelés mértéke inflációkövető. Elmaradhat azonban a béralkukban kialakult minimálbértől. A népesedési modell bevezetésével a szülők a kereső gyermekeik összes bérével arányos mértékű összeghez jutnának, adómentesen. Ez a megoldás 1999 óta benne van az NPM népesedési modelljében.
A demográfiai rendszer pozitívumai között beszéljünk végül a népesedési modell és a nemzeti optimizmus közötti kölcsönhatásról! A demográfiai rendszer családi rendszer, de a tágabb közösségbe beágyazottan működik. A feltételeket a közjóért felelős állam biztosítja. A nemzeti lelkesedés, optimizmus felerősíti a rendszer termelékenységét, így növekszik a népesedési ráta.
Elgondolkodtató, hogy a második világháború után a felszabaduló gyarmatokon érzékelhetővé vált a viszonylagos jólét, alapérzéssé vált a jövőbe vetett bizalom és a biztonság érzése. Ezekben az új országokban népesedésrobbanás következett be.
Az egyik legjobb példa az 1947-ben függetlenné vált India esete. Egy Indiát kutató neves professzor jellegzetes történettel világította meg a függetlenség utáni hangulatot. Mikor a hetvenes években vendégoktató volt Indiában, az indiaiak gyakran megkérdezték a külföldi professzorokat, India melyik korszakát tartják a legnagyszerűbbnek. Sokan régi dinasztiákat emlegettek. Mikor azonban a magyar vendégoktató elmondta, hogy „azt, amelyik most van”, a jelenlévők felálltak és tapsoltak. A történet jellegzetes, és bár kétségtelen, hogy a népességrobbanáshoz más tényezők is hozzájárultak, rámutat, hogy a termékenységre milyen közvetlen módon van hatással a nemzeti önbizalom, a jövőbe, a kibontakozásba vetett erős bizalom.
A demográfiai modell bevezetése az évezredes családi bizalomra épít: az ember bízik a gyermekeiben, ezért a jelenben áldozatot is hajlandó hozni. Ez a jövőbe vetett bizalom interakcióba kerül a mostani nemzeti konzultációval. Egyik erősíti a másikat.
Milyen időt élünk most Magyarországon? A szegénység fogalma az elmúlt években megváltozott. A „rászoruló” szó jelentése is átalakult, gondoljunk csak a hajléktalanokat érintő bölcs döntésre, amellyel a magyar lakosság zöme egyetért. Magyarország független ország, szabadságharcát most vívja önmagáért és Európáért, mint Hunyadi János, a várvédők, Zrínyi Miklós. De Magyarország melyik korszakát tartsuk a legnagyszerűbbnek? A mostanit. Vegyük észre a jót, legyünk optimisták és legyünk kritikusak, ezek szükségesek ahhoz, hogy a magyarok ügye előbbre jusson. Ezért el kell vetni az illúzióromboló, pesszimista ideológiákat, el kell vetni a széthúzás, az árulás és a pogányság szellemét.
Azt mondtam a cikk első bekezdésében, hogy csak azt sajnálom, hogy egy fontos kérdés nem szerepel a kérdőívben. Rá lehetett volna kérdezni arra, hogy elég-e a családoknak az igazságosság jegyében nyújtott támogatás ahhoz, hogy a nemzet lélekszáma belátható időn belül jelentős növekedésnek induljon. Erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy nem. De én csak egy tagja vagyok a nemzetnek, nem vagyok tagja a kormánynak. Nem látok mindent, de amit látok, az bizakodóvá tesz. A véleményemet, nem a követelésemet mondtam el.
De a lecke fel van adva. Fogy a magyar nemzet!
A szerző a Nemzeti Pedagógus Műhely elnöke